Regényes életút értékmentéssel: Majorchik Irén

A falu határában lévő telekre költöztetett egy megvásárolt régi házat, amiben tájházat alakított ki, szomszédságában van egy csűr s további kisebb épületek. „Megvan ez a ház jó százéves is. Egyszerűségben, békességben, szerénységben élt ebben a házban Török Illés s Török Amália, nyolc gyermekük született” – meséli a tornácos, kétszobás ház tisztaszobájában.

Az elődök élete, munkája egy helyen

A berendezett házban sok az örökölt, saját holmi – jegyzi meg – , de rengeteg mindent behoztak a faluból is. „Három ágyat kellett vessek, ebből kettő a sajátom. Nézzék, milyen szép bütüs párnák vannak az egyik ágyon. Két szobája volt régen a háznak, a belső volt a tisztaszoba, ott voltak az ünnepi ruhák, ha vendég jött, ott szállásolták el. A külső szobában zajlott a hétköznapi élet, a szövés, fonás, főzés” – magyarázza. A bútorokat ő maga festette, mert azt is megtanulta, mondja büszkén, s mutatja közben az itt-ott vállfára akasztott régi ruhákat, népi viseleteket. „Jó lett volna viseletbe öltözzek” – sopánkodik, de nem sokáig bosszankodik, mert eszébe jut, hogy hogy megjárta.

A tágas udvaron lévő csűrben a nagy asztalok köré turisták szoktak letelepedni, mellette a kis házban van egy kisebb konyha és egy kamra, a tornácos ház mögött alakított ki egy kézmosót és illemhelyet „régimódiasan ”, mellette a fásszínben régi szövő- és fonó eszközök, régi faedények vannak kiállítva. „Tessék csak nézni, a sarokban még van abból a kenderből, amit mi ültettünk” – mutatja. Bő tíz évvel ezelőtt ugyanis a felcsíki faluban az asszonyok a kendervetés hagyományát is újjáélesztették. „Kerestük a kendermagot, hogy vessünk kendert, egy néni emlékezett, hogy van neki a padláson, de biz azt megette a moly. Végül a piacon találtunk, madáreledelként árulták, hatvan deka kendermagot vettem, s azt elvetettük nagy óvatosan, mint a murkot, nem csak úgy eldobáltuk. Vágtunk neki fészket, hogy biztos legyen, így szerveztünk a saját telkünkön öt alkalommal kenderfesztivált” – eleveníti fel.

Táncolt a puliszkakeverő a frustok előtt

Ez a címe az időközben elénk került, tavalyelőtt ősszel megjelent receptes könyvnek.

„Meghirdettük, hogy süssünk, főzzünk ükanyáink, dédanyáink receptjeiből, s főztünk. A kóstolóra jött a polgármester, tanárok, még a plébános is, mi főztünk, ők kóstolgatták. Nagy siker volt. Kezdtem a régi recepteket gyűjtögetni, leírni, s telt múlt az idő, s én megírtam a könyvet.

Irénke néni háztartásbeli volt egy életen keresztül, olyan asszony, aki érdeklődött a világ dolgai iránt, s ha tehette volna – árulja el –, pedagógusnak tanult volna. De nem volt módja rá, ennek ellenére – mondja határozottan – nem szégyenkezik, sokmindenre megtanította az élet az elmúlt évtizedek során. Négy gyermeke van s hat unokája – jegyzi meg büszkén. Ma már tudja, őt sok talentummal megáldotta a Fennvaló, s mindig kapott támogatást, biztatást, hogy ezek felszínre törjenek.

„A Jóistennek terve volt fölöttem. Hároméves koromban édesapám meghalt, nagy volt a szegénység, s édesanyám odaadott nagybátyáméknak, hogy ők neveljenek fel. Gazdagabbak voltak, nem volt gyermekük, jó sorsom volt. Édesanyámmal közbe-közbe találkozgattam, inkább az ő stílusát örököltem, ő is szeretett énekelni, beszélgetni. Teltek az évek, változott a világ, a kommunizmus idején kezdtek az emberek menekülni a jobb világ felé, nekem is két húgom Svédországba menekült, s mi is mondtuk a férjemmel, menjünk, szökjünk ki. A gyermekeket a nevelőanyámra hagytuk, hogy majd visszajövünk értük. Ki is mentünk Svédországba, ahol pár nap múlva bebútorozott lakást kaptunk. Ott ültünk az asztalnál, s néztük egymást. Na mi most mit csináljuk? – kérdeztük. Egyszer csak kopogtatnak, s hát jött a sógorom a rendőrséggel, nekünk pedig pakolni kellett, s jönni haza. Rosszul esett, de hazajöttünk, s idehaza megtudtam, hogy édesanyám járt közbe a hazatoloncolásunkban. Elmentem hozzá, s megkérdeztem, miért tette ezt velünk.

Februárban töltötte a 75. életévét. Hálás – mondja –, hogy ez a gazdag életút neki megadatott, de benne mindig is erős volt a hit, a gyökerei iránti tisztelet, és a felé haladt, amerre az élet irányította.

Húsz évig volt imaház kialakítva a lakásában egy szobában, mai napig harminc személy részvételével rózsafűzértársulatot szervez. Amikor még nem volt lehetőség bábszínházba menni, bábokat varrt, s a szomszédságból összegyűlt gyerekeknek bábszínházat mutatott be A szófogadatlan nyuszikölykök és a vadász címmel. „Amikor a kenderfesztiválra készültünk, a kendervetés alkalmával elmondtak egy viccet, s abból a viccből kétfelvonásos színdarabot írtam A szöszgatya története címmel” – nevet nagyot.

Azt hiszem, senkit nem lep meg, ha most kiderül, hogy Irénke néninek még rengeteg terve van. Azt mondja, ha a Jóisten még élteti, a gyógynövények jó ismerőjeként a gyógynövényekről, régi, hagyományos gyógymódokról is mindenképpen szeretne könyvet írni.