Küsmődi zenél. Ha a muzsikusnak dalból van a lelke

Egyszer elment valahová hosszú útra, s édesanyám mondta Sanyinak, hogy van annyi pénze félretéve, hogy vegyenek nekem egy hangszert. Így Sanyival és édesanyámmal vettük meg az első harmonikámat, egy kicsikét. Kezdtem harmonikázni, jártam Vezsenyi Sanyi bácsihoz, ő egy nagyon szerény, jó ember volt, nagyon szépen tanított. Sanyi bácsihoz jártunk órára a szomszédommal hetente kétszer, négy-öt évig, aztán megnyílt a Művészeti Népiskola. Akkor már annyira harmonikáztam, hogy kívántam egy nagyobb hangszert. Vettünk egy másik tanártól, Sebők Vili bácsitól, ide került a traktorgyárhoz mesternek, bekerült a népiskolába is tanítani. Az a harmonika nagyon drágának számított, hatezer lej, három havi fizetés volt akkoriban. A kicsivel már annyit zenéltem, hogy némi pénzt is kezdtem keresni” – eleveníti fel a kezdeteket.

A rendszerváltás környékén

14 éves korától zenekarban kezdett zenélni, ő volt a legfiatalabb, jártak mindenféle mulatságokba muzsikálni. Érettségi után elvitték katonának, majd autószerelőként kezdett dolgozni, és mellette zenélt. Úgy emlékszik vissza, nagy zenei élet volt akkoriban Csíkban, 19 alkalommal szerveztek zenésztalálkozót is a nyolcvanas évektől kezdődően, hol a „Tricotaj kantinban”, hol a Ciucașban, negyven, majd közel száz részvevővel. „Kilencven után megszűnt egy darabig, mindenki elbolondult, szaladgált mindenfele. 1995-ben mentünk ki először Svédországba zenélni, Abos Karcsival ketten. Korábban a Role-ban zenéltem, a ’93-as Ki mit tud?-on még együtt voltunk. Magyarországi barátaimat, mindenkit mozgósítottam, hogy a Role-t segítsék, de két év után kiszálltam, mert nem lehetett bírni. 1994-ben szálltam ki, amikor már a szakadt nadrágjaink is elszakadtak, nem volt pénz egyáltalán.

Szerződést is aláírtunk egymás között, hogy nem megyünk bulit, lagzit zenélni, csak a fellépésekre, mert a bulizenélés a Role szemében olyan volt, mint utcasarkon az örömlány. De most nekik sok év után visszafordult, és igazuk volt, Tivadar (Nagy Tivadar, a Role zenekar vezetője – szerk. megj.) egy szenzációs ember, mai napig jóban vagyunk. De nekem akkor már megszületett a két gyerekem, kellett a pénz. Akkor szűnt meg a régi Hargita, ott voltam alkalmazva az OJT-nél (Országos Turisztikai Vállalat) 1986-tól, a Fenyőből átkerültem a régi Hargitába, egész addig ott zenéltem, amíg a csendőrség megvásárolta.”

Az első szintetizátor Csíkban

Egy aprócska hangszert is megmutat, játéknak vélnénk, de mint kiderül, ez volt az első szintetizátor Csíkszeredában. 1986 szilveszterét Szegeden töltötte, akkor látott egy ilyen szintetizátort, kérte, hogy szerezzenek neki egyet. Meg is vásárolta, a határon a zsebében hozta át, és mire hazaért, megtanult játszani rajta. Abban az évben nyílt meg Csíkszeredában az új Hargita szálló (jelenleg a Sapientia egyetem székhelye), a Fenyő szállóból átvitték oda a Joni zenekart muzsikálni. Küsmődi Zoltánnak megsúgták, hogy a Fenyő igazgatója gondban van, mert a zenekar után a vendégek is átpártoltak az új lokálba.

„Bementem az öreg igazgatóhoz, Hadnagyhoz, mondtam, hogy tudok kicsit orgonázni, énekelni is valamennyire. Elővettem a zsebemből a kütyüt, a szakácsnő, pincérnők, mindenki odasereglett. Csodának számított. Leültem egy székre, kértem egy kicsi asztalt, volt erősítő, hangfal, elkezdtem játszani rajta. Abos Karcsi hozzám csapódott, ketten kezdtünk zenélni ott, Apostol-számokat, az Eladó, kiadó most a szívem-et stb.. Abban az időben a Flórában, a Bulevardban, a Fenyőben és az új Hargitában zene volt. Hat évet zenéltem így. Kezdtek hazajönni Svédországból, akik kimentek, hoztak egy-egy hangszert, egy autó áráért. Félévenként nagyobb hangszert vettem, akkor jól lehetett keresni, gyorsan lehetett haladni, kétnaponként megkerestem egy fizetést. Akkor vettem autót is. Így kezdődött az élet.”

Visszatért a hangszer miatt 

1987-ben nászútra mentek Magyarországra, vitte az egyik hangszerét is. Váradon egyik barátja figyelmeztette, ne vigye magával, mert a határon elveszik. Sajnálta volna (45 ezer lejért vásárolta), ezért Váradon hagyta. Kacérkodtak a gondolattal, hogy majd kint maradnak. „Magyarországot körbejártuk, meglátogattuk a rokonságot. De a hangszer miatt a szívem majdnem megszakadt, és hazajöttünk. Itthon aztán átmentem zenélni a régi Hargitába. Aztán később több étteremben is zenéltem, de az Alzo maradt a szívem csücske.

Rámutat, ő is kapott kritikákat az évek során, de mindig meghallgatta, igyekezett okulni belőlük. Nemegyszer ki is voltak parodizálva, még Para István is készített róla karikatúrát. A fiatal zenészeknek azt tanácsolja, figyelni kell a közönséget, a vendégeket, és aszerint igazítani a repertoárt, a ritmust. „Az a legfontosabb, hogy ne álljanak be egy ritmussal egy kerékvágásba és azt egy órán keresztül zenéljék, mert oda kell nézni, s mikor látják, hogy fáradnak a táncosok, váltani. Stílust, ritmust kell váltani. Keringőt is csak tíz percet szabad játszani, mert a párok is kell cserélődjenek. De most olyan lett a zenélés is, mint az életünk, rohanós, össze van sűrítve, hogy járjon le gyorsan. Most sokszor az ajándékszedés után az idősebbek mennek haza. Mi próbálunk még klasszikus dolgokat csinálni. Én menyasszonyi táncnak Strausst játszok, mert azt tanultam gyerekkoromban.

Beszélgetésünk végén elhangzik: közel ezer dalt tud eljátszani, és minden stílusban van kedvenc nótája. Nemrégiben előszedte az egykori csíkszeredai zeneszerző, Gál Árpád kottáit, mutatja, sőt el is játszik egy dalt nekünk. „Imádom ezeket a Gál Árpi-számokat a szövegük, a dallamvilág miatt is. De szeretem a régi zenéket is. Stílusonként van egy-egy kedvenc, sokszor meg-megüt egy-egy élmény, egy koncert. Én szórakoztató zenésznek tartom magam. Tudok játszani harmonikával órákat, akár világslágereket. Két szlogenem van, az idén töltöttem az 55 évet, kaptam egy pólót, amelyre ezt írták fel: