Erdő adta lehetőség: Molnár-Csorba Zsolt

„Azért van néhány kakukktojás a házban, de kevés – jegyzi meg –, a terítők olyan kenderből vannak, amit még nagymamám termesztett, és ő is szőtte meg, a falikendőket is ő hímezte. A szobában lévő szövőszék is a nagymamáé volt. Édesanyámnak hat-hét darab székelyruhája van, olyanok is, amelyeket még a nagyszülők, dédszülők viseltek, ezek vannak a bábukon. A dédnagymamám háza még mindig áll Balánbányán, tavaly eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük, vajon van-e benne még olyan bútordarab, ami a dédié volt. Találtunk egy éjjeliszekrényt, amit el is hoztunk” – meséli vendéglátónk. A kis ház majd’ minden darabjához van érzelmi kötődésük. Talán ez a legrégebbi – mondja Zsolt, amint kivesz egy kis porcelán csészét a szekrényből –, megvan vagy százötvenéves is.

Otthon, édes otthon 

Zsolt néhány évvel ezelőtt tért haza Balánbányára, miután tizenhárom évig Budapesten élt, s közben munkájából adódóan járta a nagyvilágot. Mint minden fiatal – meséli – érettségi után ő is azzal a feltett szándékkal indult útnak, hogy „elmegy, jövőre meggazdagszik, jön haza, s minden jó lesz”. Útnak indult tehát, szakmát akart tanulni, dolgozott sokfelé . „Autógyár elektronikai részlegén, kínai piacon, építkezésben kismilliárd dolgot csináltam. Az utolsó négy évben volt Óbudán egy kis bioboltom, amelyben zöldséget, gyümölcsöt lehetett vásárolni, de hazai házi készítésű termékeim is voltak. Minden évben bennem volt, hogy hazajövök, mindig voltak tervek, de halogattam. Aztán egyszer eljött az életemben az a pont, amikor eldöntöttem, hogy vagy most jövök haza, vagy soha. A kis boltot fejleszteni kellett volna, nagy volt az igény a termékekre, de tudtam, ha abba belevágok, nem jövök haza egy ideig. Akkor már harmincéves voltam, és a hazatérés mellett döntöttem, miután fokozatosan felszámoltam a kinti életemet” – eleveníti fel.

Zsolt szakmája szerint ipari alpinista, meteorológiai tornyokat, kalandparkokat épített, és egy alkalommal megragadta egy fénykép, amelyen ipari alpinisták lógnak egy kötélen a Himalájában egy hatszázéves palota oldalán. Tudomást szerzett a Csoma Szobája Alapítványáról, annak zanglai munkájáról, s bár mindig is vonzotta, vagy ideje, vagy pénze nem volt, hogy az önkéntesekhez csatlakozzon. Aztán eladta a boltot, lett idő is és pénz is, így tehát elment három hónapra Indiába. „Ott gyakorlatilag végiggondoltam, hogy mit csináltam eddig és mit szeretnék ezután, így amikor onnan hazajöttem, elég sok változás történt az életemben.

„Amikor sok idő elteltével hazajöttem, minden teljesen más volt, mint amire emlékeztem. Az emberek, a mentalitás, a dolgok menete, minden felgyorsult, s rájöttem, majdnem az van itt is, mint máshol. Mindenféle terveim voltak, amelyeket ki kellett radírozni, és újakat kellett kitalálni” – meséli. Belefogott a lekvárfőzésbe, először csak saját fogyasztásra, aztán fokozatosan egyre nagyobb energiát fektetett a Mesél az erdő brand megerősítésébe. A harmincas évei közepén járó fiatalember jelenleg adminisztrátor a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének csíkszeredai bentlakásánál, szabad idejében hegyimentőként tevékenykedik, túrákat vezet, és lekvárt, zakuszkát főz, szörpöt készít. Egyelőre csak áfonyából készül lekvár, s annak is egyik feltétele a vadon nőtt gyümölcs. Jelmondata: a bennünket körülvevő természet kincseit lehetőségekké formálni.

A kísérletezés egyébként még most is, két-három év elteltével is tart, azt mondja, a mai napig azon dolgozik, hogy termékeit úgy tudja előállítani, hogy azokban ne legyen mesterséges tartósítószer. „Nem könnyű. Ha berakom a hideg pincébe, évekig eláll, de ha innen kiviszem és elviszem vásárba, búcsúba, lötyögtetem, na azt nem bírják sem a lekvárok, sem a szörpök. Ezért használok mézet, mert az tartósít. Csak hát a méz felviszi az árát, de én azt az elvet követtem egész életemben, hogy nem az árból kell elvenni, hanem a minőséghez kell hozzáadni. Nem az olcsóság a cél, hanem a minőség” – fűzi hozzá.

Nincs titok, szeretet van

„Szokták kérdezni, hogy mitől jobb az én lekvárom, mint a másé. Nincs ebben semmi titok. Alapjáraton ugye úgy készül, hogy a gyümölcsöt felteszik főni. Száz kilogramm áfonyához hozzáadják az ötven kilogramm cukrot és a zselésítő anyagot, ami megköti a vizet, így lesz 145 kilogramm lekvár. Ezzel ellentétben én felteszem a száz kilogramm áfonyát főzni, ez egy egész napos folyamat, lassú tűzön párologtatom belőle a vizet, és ebből a gyümölcsmennyiségből marad 65 kilogramm sűrű massza. Ezt visszahűtöm ötven fok alá, és ekkor teszem bele a mézet. Ez persze visszahígítja a masszát, hosszú kísérletezési folyamat volt megtudni, hogy mennyire kell sűrű legyen a massza ahhoz, hogy a méz hozzáadásával pont jó legyen az állaga. Mézzel már nem fő, kavargatom benne a mézet vagy egy órát, amíg felolvad, ilyenkor már csak papírral tüzelek, nem fával, folyamatosan mérem, hogy hány fokos a masszám.

A Molnár-Csorba portán többféle szörp is készül, például fenyőtobozból, fenyőhajtásból, piros- és fekete áfonyából, gyermekláncfűből, orgonából. Az itt készült zakuszkába pedig a zöldségek mellett az erdőn gyűjtött rókagomba kerül és sok-sok szeretet.

Mit mesél az erdő?

„Az az elsődleges célom, hogy az itteni erőforrásainkat próbáljuk meg felhasználni. Nekem az nem cél, hogy idehozok Vráncsa megyéből többszáz kiló gyümölcsöt, feldolgozom, és azt jó pénzért eladom.