Alkotó-sportoló Vákárok

Vákár Katalin csíkszeredai iparművész gyerekkorában még a nagymamájától leste el az első öltéseket, mára már számos díj és elismerés tulajdonosa, egyedi írásos hímzett kézimunkák, varrottasok készítője, őrzője.

Keresztszemes, szálöltéses és társai

„Második osztályos koromtól a marosvásárhelyi művészeti iskolába jártam, amelyben grafikát, festészetet és szobrászatot tanultam. Sajnos hetedik osztály végén anyagi okok miatt haza kellett jönnöm, így Csíkszeredában, a mostani Márton Áron Főgimnáziumban tanultam tovább. Közben nagyon komolyan röplabdáztam húsz évig, nyaranta pedig, hogy ne csavarogjunk, beosztottak minket az Olt Szövetkezethez. Mivel tudtam rajzolni, egy alkalommal elvittek a múzeum pincéjébe, és innen indult el az eredeti ősi hímzésminták felújításának folyamata” – eleveníti fel Kati néni, és közben ritka, egyedi darabok kerülnek elő a szekrényből.

Meséli, a hatvanas évek közepétől a kilencvenes évekig járta a Gyimeseket, és a csángók „fonáján varrottas”, eredeti hímzésmintáit gyűjtötte. Mutatja is a gondosan őrzött mintakollekciót, amelyeket hajdanán cérnára feltűzve őrizgetett otthonában egy-egy csángó asszony. A gyimesi magyar csángó asszonyok szépteremtő munkáját egy kiadványban is összefoglalta, hagyatékul hagyva az utókornak.

Az évek során több ezer darab kézimunka került ki a kezei közül, ma már ritkán varr, kis műhelyében ő végzi még a minták előnyomását, de a hímzésbe, varrásba besegít két-három asszony. Na meg persze a lánya, Pongrácz-Vákár Katalin és unokája, Kriszta. Közben büszkén mutat egy 1907-ben kiadott, még az édesanyjától örökölt könyvet a mintákról, hímzéstechnikákról, előkerülnek régi szakkönyvek is, amelyeknek minden sora szent számára.

„Kedves libám, kérlek szépen, hagyd meg a kalapom épen – ez volt az első, amit ki kellett varrnom egy falvédőre édesanyám kérésére. Annak idején, amikor turnén voltunk a csapattal, kötelezett az edző, hogy mindenkinek legyen olvasnivaló vagy kézimunka a kezében. A hímzés és a sport átszőtte az életemet. Ha valamit kérnek, én nem utasítom vissza, de megmondom őszintén: a kelim hímzést, na, azt nem szeretem” – mondja nevetve.
Vákár Katalin egyébként apai ágon a gyergyóditrói Puskás Tivadarnak, a telefonhírmondó feltalálójának a leszármazottja. Nem is csoda, hogy büszkén beszél őseiről, rengeteg régi fotó, dokumentum, tárgyi emlék van a birtokában, amit szívesen meg is mutat, miközben mesél, mesél...

Röplabda és hoki

A Vákár családdal a sport hozta össze – derül ki. „A jégkorongozók mindig ott csápoltak a meccseinken, s ez kölcsönös volt, mi, röplabdások is ott voltunk az ő meccseiken. Komoly röplabdacsapatunk volt, első osztályban játszottunk” – meséli, amikor az ifj. Vákár Lajossal való ismerkedéséről kérdezem. Lányával, Katalinnal elevenítik fel az egykori legendás jégkorongozó, id. Vákár Lajos és fia, a szintén tehetséges hokis, ifj. Vákár Lajos alakját.

„Én voltam az első unoka a családban, nagyon sok időt töltöttem nagytatával, aki nekem majdnem mindent megengedett. Korcsolyázni is ő tanított meg, de nem a jégen, hanem a nappaliban, a parketten. Aztán persze sokat vitt ő is és édesapa is a pályára. Emlékszem, egyszer röplabdáztunk a nagyszobában nagytatával és az unokatestvéreimmel, s leütöttük a csillárt, ami nagytata fejére esett. Vagy megtörtént, hogy mínusz 25 fokos hidegben beütötte egy koronggal az ablakot az unokatestvérem, de nagytata meg volt elégedve, hogy milyen szépet lőtt csuklóból. Volt egy magyar vizslája, Brúnó. Sosem kellett megkötni, bármerre ment, vitte magával, ott sétált a kutya mellette. Bement egy alkalommal az üzletbe vásárolni, a kutya leült az ajtóban és várta. Na de találkozott egy ismerősével, s kifele jövet elfelejtett odaszólni Brúnónak, hogy mehet, s bizony a kutya addig ott ült az üzlet bejáratánál, amíg nagytatának eszébe nem jutott, hogy ott maradt, s vissza nem ment érte” – meséli kacagva Pongrácz-Vákár Katalin.

Mondhatni, őt is megfertőzte a sport szeretete, éveken keresztül gyorskorcsolyázott, majd a versenysporttól elköszönve több mint tíz évig kézilabdázott egy amatőr csapatban. Lánya, Kriszta, aki tizenegyedik osztályba készül, szintén az ő nyomdokaiba lép, tehetséges gyorskorcsolyázó, és talán mondanom sem kell, kitalálják: nagyon szépen hímez.

„Megjött Bözsi néni, kezdhetünk”

„A családban mindennek megvolt a rendje. A röplabdameccsek mindig vasárnap délelőtt voltak, a hokimeccsek meg délután, így mindig eljutottunk mindenhová. Kölcsönös volt a szurkolás.

Mondja, fotót is őriznek arról, hogy Bözsi mama volt az első női jégkorongkapus csíkban, ott áll a kapu előtt szoknyában. Apósa, id. Vákár Lajos – hívja fel a figyelmemet – a régi nehéz időkben, edzőként egy kiflivel is megjárta Bukarestet, neki nem is kellett több, csak a csapatának legyen mit ennie. Kati néni nem tud korcsolyázni, jegyzi meg, de elnézték ezt neki a családban. Férjét emlegeti, akinek mindene a jégkorong volt, ám bármennyire is volt tehetséges játékos, nem jutott ki olimpiára. Székely makacssága és igazságérzete miatt – derül ki az elejtett szavakból. A családtagok sporteredményeivel büszkélkedik, és úgy érzem, talán unokájára a legbüszkébb, aki tavaly 21. helyezéssel és rengeteg élménnyel tért haza az Európai Ifjúsági Olimpiáról Szarajevóból. Büszkeség ma a Vákár név viselete – ismeri el Kriszta is –, tőle például sokan megkérdezik, hogy a hokilegenda Vákár Lajos leszármazottja-e.

Közben elpakolják az asztalterítőket, falvédőket, majd előkerülnek a dobozokból a korabeli fotók jégkorongmérkőzésekről, családi összejövetelekről, Brúnóról. Kati néni kezébe kerül egy emléklap is, amelyet Makovecz Imrétől kapott néhány éve munkája elismeréseként. Aztán egy tablókép is lekerül a falról, a magyar királyi első, gyalogos tartalékos tiszti tanfolyam végzőseiről 1941-ből, Tusnádfürdőről. Rajta a gyergyószéki Puskás és a csíkszéki Vákár nagytata is. A dicső múlt, aminek az emlékét ma is féltve és büszkén őrzik.