Ahol a csapból is méz folyik

Az asztal köré közben két generáció ül le, a harmadikat egyelőre jobban érdekli a rajzfilm, de érthető is, hiszen még nincs hároméves. Nagy segítségére van Ferencnek felesége, Piroska, illetve fia, Alpár, ő foglalkozik például többek között az anyaneveléssel, de sokszor kíséri el édesapját is, amikor vándorútra indul a méhekkel.

A repce, az akác és a hárs nyomában

„Áprilisban indulunk el vándorolni mintegy 220 méhcsaláddal. Először a repcére megyünk Giurgiu, Teleorman megyék határába, három-négy hétig vagyunk ott, aztán következik az akác a Duna mellett, majd követjük az akácvirág nyílását, és jövünk a hegyek felé. A mi járási területünk lenn, a Duna mellett van, minél közelebb a Dunához, ott nyílik az akác a leghamarabb, aztán feljövünk Pitești környékére és egyre feljebb. Onnan hazajövünk a hegyi legelőkre, június végéig itthon vagyunk, majd megyünk Dobrudzsába a hársra, s ha még van idő, maradunk a napraforgóra, vagy kijövünk a Bărăganba. Idén a Bărăganba nem is mentünk, mert a nagy szárazság miatt gyenge volt a napraforgó termése” – meséli Ferenc.

Kérdezem is tőle a különböző virágmézek hallatán, hogy melyik a kedvence. „Amelyikből sok lesz” – mondja nagyot nevetve. Komolyra fordítva a szót elmagyarázza, hogy a legértékesebb az akácméz, abból kevés lesz, vidékünk erőssége pedig a havasi méz. Nevetve mondják a családtagok, hogy a Bálint portán méz folyik a csapból is, bár elismerik, a helyzet jelenleg csöppet sem rózsás. „A jelenlegi mézárakkal szinte lehetetlen lenne most elindítani egy ilyen vállalkozást. Én szerencsés vagyok, mert évekkel ezelőtt megtettem, folyamatosan befektettünk, most nem tudnám ezt csinálni. Tavaly azt mondtuk, ennél lejjebb már nem lehet, az idei esztendő bizony megmutatta, hogy lehet. Családonként az idei szezonra kevéssel több mint húsz kiló mézet számoltunk, noha normális körülmények között ez hatvan kiló méz kellene legyen. A méhészeti év augusztus elsejétől augusztus elsejéig tart, ha ősszel jól dolgozunk, akkor annak a pozitív hatása a következő termelési évben érződik.”

Színek és formák

Felkerekedünk és kimegyünk megnézni a vándorméhészet egyik alapeszközét, a ház mögött parkoló színes teherautót, valamint az udvaron lévő színes kaptárokat. Minden van a hatalmas teherautóban, hiszen mindamellett, hogy itt ki is tudják pergetni a mézet, tehát ott van az automata pergető, hónapokig itt laknak, így aztán van benne konyha és alvásra kialakított rész is.

„Három-négy hónapot ez az otthonunk a mező közepén. Öcsémnek is van méhészete, neki is van egy ilyen kamionja, s együtt járunk. Közel parkolunk le egymáshoz, s ha valamelyikünk valamiért haza kell jöjjön, ott marad a másik. De nem szeretem otthagyni. Két ekkora szerelvénynek legalább egy százhektáros terület kell, amit a méhek bejárhatnak, körberepülhetnek. Van, ahol örömmel fogadnak, várnak vissza, volt, ahol azt mondták, a repcének például negyven százalékos terméstöbblete is tud lenni, ha jól be van porozva”. A kísérletek szerint – jegyzi meg Ferenc – a méheket segítik a tájékozódásban a színek mellett a mértani alakzatok is, ezért színesek a kaptárak. Aztán a kedvünkért meg is mutatja a fiókos kaptárrendszert, amelyekben a méhek kis gömbformát képezve össze vannak húzódva. Ha csak nem muszáj, a kaptárból 13-14 Celsius-fok alatt nem jönnek elő.

„Mostantól tavaszig a legkisebb a létszám. Egy család 15-20 ezer tagú lehet ilyenkor, szezonban már felmehet a számuk 60-80 ezer fölé is. Elképzelhetik, óriási méhtumultus van itt, nyilván nem számolgatjuk” – jegyzi meg Alpár.

Szív, fenyő és csillag alakú gyertyák

Aztán benézünk a kazánházban kialakított gyertyaöntő műhelybe is, ahol Piroska és menye, Melinda szorgoskodik. A férfiak a tűz mellé telepszenek, és figyelik a gyertyaöntést. A kis helyiséget kellemes viaszillat lengi be, készülnek a fenyőfa, csillag, gömb, szív alakú viaszgyertyák, viaszdíszek. Egy évben kétszer, háromszor kerül sor itt gyertyaöntésre, természetesen karácsony és húsvét előtt, de Bálint-napra is születnek gyertyák.

„Az éjszaka szolgálatos voltam, de itt vagyok, hogy egész nap gyertyát öntsünk. Ez azt jelenti, hogy nagyon szeretem” – mondja mosolyogva a meteorológusként is dolgozó Melinda. Meg is jegyzi nevetve apósa, hogy bizony, ha rossz idők járnak, s beköszönt egy nem várt esős időszak, Melindát hibáztatják, hogy nem szólt időben. A gyertyákat néhány éve kezdték önteni, igaz, eleinte alig volt két-három formájuk, nem nagyon volt kínálat e tekintetben. Ma már nincs ilyen jellegű akadály, sokféle formát lehet vásárolni, igaz, nem olcsó mulatság.

„Nem tudunk leállni a formák vásárlásával, mert szebbnél szebbek jelennek meg, bár mindegyiknél azt mondjuk, az lesz az utolsó” – jegyzi meg Piroska, miközben maga is gyönyörködik a kis mutatós gyertyákban. Felemlegeti, eleinte nem is formában készült a gyertya, hanem a lépet csavarta fel jó szorosan a kanóc köré.

A kaptárból kikerült viaszt gőzviaszolvasztóban olvasztják fel, majd nagy kerek tömbökben szilárdul meg. Ebből törnek, pattintanak kisebb darabokat, amelyeket a kályhán kis tégelyben vízgőz fölött felolvasztanak. A szilikonformába belehelyezik a kanócot, figyelve arra, hogy az középen legyen, majd beleöntik a felolvasztott viaszt, és gumival körbetekerik a formát. Amint kicsit megköt, hideg vízbe kerül, hogy hamarabb kihűljön. Az egyszerűbb formákból könnyen kivehető, de egy díszesebb formából már óvatosan kell kiszedni, mert ha sérül, mehet vissza az olvasztótégelybe.

„Van amikor mérgelődünk is, például amikor nem vagyunk türelmesek, s hamarabb kiszedjük a kelleténél. Az a jó, ha több forma van, s nem egy-kettővel dolgozunk, mert akkor haladni is lehet. Ha több forma van, akkor amíg az egyik hűl, a másikkal lehet bíbelődni” – magyarázza Melinda, amint meggyújt egy ünnepi asztalra kívánkozó, saját készítésű viaszgyertyát.