A minden jóban segítő nővér: Darvas Piroska

Az évek során két meghatározó eset is történt az életében, amire akkor nem fordított különösebb figyelmet. Gyermekként két esetben is úgy hozta az élet, hogy idős emberek holtestét találta meg egy társával, s akkor eldöntötte, hogy amíg él, ezekért az idős emberekért imádkozni fog. És Bécsben, amikor azzal szembesült, hogy ezek az apácák a tisztító tűzben szenvedő lelkekért ajánlják fel imádságukat, munkájukat, akkor tudatosult, hogy ő ezt már gyakorolja. „Ez egy jel volt arra, hogy nekem itt a helyem. Szóba sem jött utána, hogy hazamegyek, s családot alapítok. Úgy megnéztem 19 évesen Bécsben az apácákat, hogy még mindig nézem” – mondja mosolyogva. Nevetve folytatja, benne is volt egy kép az apácákról, arra gondolt, hogy csak nem stimmel velük valami, sánták, púposak lehetnek. De minden rendben volt az apácákkal, a fiatal székely lány pedig tanulni kezdett, hisz számára mindaddig ismeretlen volt a noviciátus, a szerzetesi fogadalom, a szerzetesi karizma, a lelkiség fogalma.

Az maradt, akinek megismerték

Hogy hogyan fogadták idehaza a döntését? Lassan mindenki belenyugodott. Szülei támogatták – válaszolja –, bár érezte, édesapjában volt egy enyhe szégyenérzet. „Édesapám nagyon szerette volna, ha fiúnak születek, de lány lettem, ennek ellenére én lettem a jobbkeze. Együtt hordtuk a téli tüzelőfát, együtt mentünk a mezőre, én mindig segítettem neki. A lovakat is innen szerettem meg, nekünk mindig volt lovunk, s annak kiscsikója, ő mindig olyan nagy szeretettel mesélt a lovakról”. Aztán mikor szülei egy alkalommal Bécsben meglátogatták, megnyugodtak. A falubeliek sem sokat tudtak róla, de ma már úgy érzi, hogy büszkék rá, tisztelik, ő pedig maradt az a Darvas Piroska, akik ott született.

A Bécsben eltöltött három év után – ez volt a jelöltség és a noviciátus ideje – a magyarországi Csobánkára került, ahol cigánypasztorációban dolgozott, majd négy évre újra visszatért az osztrák fővárosba, ekkor doktorált teológiából, végül útja 29 évesen Marosvásárhelyre vezetett, ahol hét évet dolgozott egyetemistákkal az egyetemi lelkészségen és a gyulafehérvári főegyházmegye pasztorális irodájánál. „Bécs a lelki életem otthona, Csobánkán virultam, nagyon szerettem a cigányokkal dolgozni, azóta is bárhol vagyok, nekem cigány barátaim mindig vannak, a lelkészségen a fiatalokkal nagyon szép volt dolgozni, de most itthon a legszebb. Tizenkét éve vagyok Csíkszentdomokoson az én népem körében” – mondja.

A domokosi „zárda”

Amíg ő külföldön „kószált” – jegyzi meg –, az alatt az időszak alatt telepedett le a felcsíki településen a szerzetesi közössége, s épült fel a Szent Margit ház. Nehéz időszak után érkezett haza, a fáradság, a kiégés megkérdőjelezhetetlen jeleivel. Ismerkedni sem volt kedve eleinte – jegyzi meg békés mosollyal –, de lassan-lassan beilleszkedett a közösségbe. „Most már ha nem autóval megyek ki a faluba, alig érek haza. Ha bemegyek egy üzletbe, nem haladok” – mondja derűsen.

Nevetve eleveníti fel, hogy eleinte szkeptikusak voltak a faluban a szerzetesnők érkezésének a hírére, annál is inkább, hogy kiderült, nem is olyanok, mint amire számítottak. „Korábban az egyik szerzetesnő alapszakmája gyógyszerész volt, a másiké könyvtáros. Egyikük segített gyógyszert beszerezni, másik németórát tartott fiataloknak, a faluban pedig csodálkoztam, hogy ezek milyen apácák, nem is imádkoznak állandóan, nem is főznek a papnak, hanem folyton jöttek-mentek. Ma már teljesen el vagyunk fogadva, értékelik a munkánkat”.

Milyen apáca, aki táncol?

Őt is szórakoztatja, hogy a lelkigyakorlatos házat a mai napig zárdaként emlegetik a faluban. S ha Domokoson már korábban is rácsodálkoztak a segítő nővérekre, nem volt kicsi az ámulat, amikor később a házvezetőről kiderült, olyannyira szereti a néptáncot, hogy néptánccsoportot alapított, sőt mi több, még táncol is, kedvét leli a lovaglásban, szívesen részt vesz a mezei munkában, a zakuszkafőzésben. Évekig heti egy alkalommal muzsikaszótól voltak hangosak a „zárda” falai, s ha az udvaron tartották a táncpróbát, „hallatszott a fél faluban”. „»Milyen apáca, aki táncol? A zárdából jön ez a zene?« – kérdezték, de olyan szépen kialakult. Azt mondtam, ha elfogadnak így, jó, s ha nem, úgy is jó. Tenyeres-talpasok a neve a nagyok tánccsoportjának, a kisebbeké pedig Talpacskák. A tánccsoport szépen bekapcsolódik ma már a közösségi életbe” – meséli büszkén.

„Határozottan érzem, hogy amikor sokat vagyok táborban, hangos programokon, nagyon kell az elvonulás, de azt is érzem, hogy amikor több lelkigyakorlatot kísérek, már vágyik a lelkem valami másra. A mi életformánkhoz hozzátartozik a napi egy óra személyes ima. És itt van a gyökér. Enélkül nem tudnánk létezni”.

Ismertető jelük a fémkereszt

A Gondviselésről elnevezett Boldog Mária által 1856-ban alapított rend nővéreinek nincs szerzetesi ruhája, hanem azt a ruhát viselik, amit az adott kultúrában az átlagemberek. Piroska a nyakában lógó fémkeresztet mutatja, az a rend tagjainak egyedüli ismertető jele.

Amikor arról kérdezem, hogy miben tud kikapcsolódni, csillogó szemekkel mesél a lovakról. Korábban szívesen látogatott el a Szent Ferenc Alapítvány gyergyószárhegyi otthonának lovardájába lovagolni. „Tusnádon is, ha a szomszéd fiú tudta, hogy megyek haza, a lovat felnyergelte, s egyet kerültem. Az nagyon jót tett. De több lett az időigényes dolog. Aztán kitaláltam, hogy szeretnék táncolni, megszerveztem, de az is kinőtte magát. Most Tusnádon a családi házunk mögött lévő szép nagy kertben veteményezek, azt nagy élvezettel csinálom, az nekem egy elvonulás, egy igazi kikapcsolódás, ami még nem fejlődött programmá. Ilyenkor a lelkem megpihen” – magyarázza.

A folyóson búcsúzkodunk, miután megnézzük a közös fotókat, a Piroska által varrt szatyrokat. „A szomszéd nénivel van ez a fotó, s ez is azt bizonyítja, hogy befogadnak, szeretnek itt” – mutat sok szeretettel egy születésnapi fényképre, amelyen épp a ház szomszédságában élő idős nénit köszöntötte.