Hazahozták Ugron Gábor és felesége hamvait

A „szélesre tárt mennykapu előtt”, az újratemetési szertartás alkalmával, az egykor Erdélyért sokat tevő politikusra emlékezve nyilvánvaló volt: az embert nem lehet legyőzni.

Közel két évtizede pünkösdhétfőnként nem csak az Ugron-kápolna ajtaját tárják szélesre, de a kripta zárókövét is eltávolítják, az emlékfeszületre pedig újabb nevek kerülnek: az oltár jobb oldalán elhelyezett kereszten, kis névtáblákon rögzítik a kripta szarkofágjaiban, koporsóiban és urnáiban nyugvók nevét, földi és égi születésnapjuk dátumát. Hétfőtől Ugron Gáborét és feleségéét is. Értük kondította meg az ünnepet jelző csengőt unokájuk, Ugron Béla. Bár jelképesen, egy-egy marék, bakonybéli sírjukról hozott földdel 1995-ben „haza hozták” a Mál-hegyen levő Székely Kálvária végét is jelző családi kriptába, ezen a napon tényleges hazatérésükért mondott hálát az urnás újratemetés nagyszámú résztvevője, hiszen tevékenységével, életével tevőlegesen is Erdélyt szolgálta.

László Attila, a Szent György egyházközség plébánosa felelevenítette életútjának fontosabb állomásait. Az 1880-ban Marosvásárhelyen született Ugron Gábor a betűvetést már négy évesen megtanulta, első iskoláit Székelyudvarhelyen végezte. Budapesti, lipcsei, genfi, tanulmányai után jogi doktorátussal közigazgatási pályára lépett. Három vármegye főszolgabírája volt egyidőben. 1906. február 19-én feleségül vette kéméndi báró Szalay Lívia Karolina Augusztát. Két lányt és három fiút neveltek fel. Felesége szépsége neves képzőművészeket ihletett meg: Lotz Károly életnagyságú festményt készített róla, és Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész a Kúria, a Legfelsőbb Bíróság előcsarnokában levő carrarai fehér márvány Justitia szobrot róla mintázta.

Az utódok és nép, amelyet Ugron Gábor politikusként szolgált hálával emlékezik, hogy közreműködésével jött létre a védőnői hálózat, sok helyen állítottak a világháborús hősöknek szobrot az ő kezdeményezésére, közte Székelyudvarhelyen a Vasszékelyt. Trianon után, Észak-Erdély visszacsatolásáig nem léphetett ősei földjére. Gazdasági tevékenységével támogatta honfitársait. 1951-től kitelepítették, a következő évben nyugdíját is megvonták. 1953-tól fia, István családjával élt Bakonybélben. Hét év múlva hunyt el, felesége néhány hónappal élte túl.

„Hazatérésükkel számukra a feltámadásra váró csendes várakozás ideje kezdődött” – hangzott el az újratemetésen. Majd a kriptába vezető létrán a család férfi tagjai kézről kézre adták az urnákat, elhelyezték e földi nyughelyen. A kis kápolna és erdő is visszahangozta himnuszunk kérelmét: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…

A családi liturgikus találkozó ünnepi szentmisével folytatódott az Ugron-zarándokhelyen. A főcelebráns, Botár Gábor plébános „egyháztapasztalatként” élte meg a somlyói zarándoklatot. Biztatva: ki kell lépni a megszokottból, hogy a a Via Sacrara érkezzünk. Erre buzdított Jakabos Barnabás jezsuita is. Zarándokként, az élet nagy kíséréseit: a személyes biztonságot, a büszkeséget és autonómiánkat elveszítjük ugyan, de megélhetjük Istennek a jelenlétét és azt: Rá hagyatkozhatunk. Ki-ki csendben megköszönte az életét, az ajándékokat, amelyekkel Őt szolgálhatjuk. Hálát mondtak az Ugron család és nagyjaink életéért. Végül azért is, hogy Ugron Istvánné Bánffy Mária néni, aki immár negyvennyolc dédunokának örülhet, idén is részt vehetett a történelmi család őrszem-kápolnájának kiemelt ünnepén.