„Legyen nekünk is, mint másnak, hogy rendesen éljünk”

Beöltöztünk, felkészülve a többórás kintlétre. Negyed kilencre beszéltük meg a találkát a székelyudvarhelyi Budvár-negyedben Gábor Árpáddal és György Gézával, a közmunkások felügyelőivel. Odaérkezve már tíznél több nő és férfi várakozott, lassan gyülekeztek még néhányan. Számuk naponta változik: van, amikor negyvenen kezdenek, máskor alig tízen, az időjárástól és a munkakedvtől függően. Az egyedül élőknek havi tizenkilenc órát kell dolgozniuk a szociális segélyért, de vannak nagycsaládosok, akiknek nyolcvanhatot. Van, aki már decemberben ledolgozta januári részét, vagy azért, mert volt munka bőven és hozzáállás is, vagy mert év elején kórházba kellett mennie, és ezért előre dolgozott. A nők ilyenkor télen a havat seprik a közterületi járdákról, a férfiakra a seprés mellett a hólapátolás, jégtörés hárul. Míg vártunk a később érkező férfiakra, a nők gyalog indultak a városi piac felé, a Küküllő menti sétányt lepucolni. Az ehhez szükséges eszközöket később a kocsival érkező felügyelők viszik utánuk. Vártunk, és közben beszélgettünk az ott maradtakkal. Volt köztük éppen nagykorúságba lépett iskolázatlan fiatal, hasonló korú tíz osztállyal, valamint többgyerekes családfenntartó is. Mindegyikük közlékeny, mosolygós, kedves figura. Örültünk ennek, hiszen fenntartásaink voltak azzal kapcsolatban, hogyan fogadnak majd.

A közmunkások legtöbbjének ragadványneve van, akinél kimaradt a sajátos névadás, azt leggyakrabban apja becenevével illetik, hozzábiggyesztve az ifjú előtagot. Azonban ha több fiúgyermek is van a családban, a rangidős kapja ezt a megszólítást, a soron következő előfordul, hogy név nélkül marad, legalábbis egy ideig. Így járt ezzel Barabás András is, akinek ragadványnevéről érdeklődve társai világosítottak fel a szokásmódról. A 18 éves fiatalember a Bányai János Szakközépiskolában elvégzett tíz osztályt, majd úgy döntött, nem tanul tovább. Jelenleg szociális segélyből él, de már nem sokáig. Nyáron az egyik helyi készruhagyárban volt szezonmunkás, január végétől oda várják vasalni, foltozni, címkézni. Szívesen megy.

„Azt mondták, húzzam meg itt a helyemet, mert akkor itt munkám lesz, míg élek” – meséli. Az ifjak között van Zorró és Tonyó is – az ő névtörténetük felől érdeklődve kitől kuncogást, kitől hangosan feltörő nevetést kapunk, de nem leszünk okosabbak, így hagyjuk. Kiderül, hogy van egy Winnetou is, azonban ő még nem jelent meg. A csoport tagja egy hatvanas, vékonydongájú, erős vonású, rokonszenves férfi is. Gábor Miklóst Papóként ismerik a negyedben. Hosszú ideig egy helyi vállalkozásnál tartotta rendben az udvart, azonban hat éve közölték vele, hogy többet nem tudnak munkát biztosítani neki. Azóta alkalmi munkákat vállal, ha megkérik, fát vág, máskor meg kapál, napszámban – ő nem kap szociális segélyt. Most az asszony betegeskedik, ezért közmunkázik helyette. Papó nagyobbik lánya az egyik készruhagyárban varr, rajta kívül még három iskolás lánya van. A rendszeres munkáról kérdezve a fiatalok elmondják, hogy a munkáltatók nem alkalmazzák azt, aki legalább a nyolc osztályt nem végezte el, ilyen azonban kevés van közöttük.

Közben Gábor Árpád felügyelőtől megtudjuk, hogy a közmunkázók közül sokan évekig a helyi hulladékgazdálkodási vállalatnál dolgoztak, ám amikor a vállalat másodszor is gazdát cserélt, eljöttek onnan. Gábor Árpád régóta dolgozik velük, hiszen korábban ott irányította tevékenységüket, még mielőtt úgy döntött, hogy ő sem dolgozik tovább a cégnél. Papóhoz hasonlóan sok Budvár-negyedi él időszakos munkából. Vannak gazdálkodók, akik időnként kocsival jönnek napszámosokat verbuválni. Olyan is él itt, aki már harminc éve ugyanannál a munkáltatónál dolgozik, állatgondozóként – mesélik.

Nem sokkal fél kilenc után a felügyelők úgy döntenek, hogy elindulnak öt férfival a központ felé, letakarítani egy útszakaszt, és a Termés utcából is jön egy csapat, amely a Bethlen-negyedi parkban és a Móra Ferenc-iskola lépcsőinél fog dolgozni. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi az iskolagondnok feladata lenne, de vakáció van, a tanítás megkezdése előtt pedig jó volna biztonságossá tenni a grádicsokat. Mi is indulunk, először kis ideig a nőkhöz csatlakozva. Morgolódnak, már jó ideje várakoznak a piac Villanytelep utcai bejáratánál. Egyikük rezzenéstelen arccal megjegyzi, hogy máskor bezzeg kávét és reggelit is adtak, most meg a seprűt sem hozzák. Elsőre csodálkozunk, de gyorsan ráérzünk a humorra. Egy alacsony, mosolygós szőkeségről kiderül, hogy a havi termelői vásárokról ismerős, ott szokott segíteni az egyik sajtkészítőnek az árukezelésben, címkézésben, szükség esetén az eladásban. Boldizsár Ilona bár 20 éves, hat osztálynál nem jutott tovább. Még van három testvére, édesanyjuk idénygyümölcsöket gyűjt az erdőn, majd a városi piacon értékesítik. Innen az ismeretség a termelővel is. Gondolkodik azon, hogy tavasztól ő is elmegy készruhagyári varrónőnek.

Megérkeznek a felügyelők és a munkaeszközök, elindulunk, közben érdeklődünk a lakosok és közmunkások közötti viszonyról, elfogadásról. A Termés utcaiakat dicséri Gábor Árpád, azt mondja, hozzá vannak szokva a munkához. Volt úgy, hogy nyáron sáncot ástak, és egy járókelő megkérdezte, mennyiért teszik. „Akkor még nem viseltek mellényt, és az illető nem akarta elhinni, hogy ezek az emberek szocisok” – emlékezett vissza. Volt alkalom, amikor a piaci kisboltok egyikéből egy kedves hölgy forró teával, egy másik pedig a Kórház-negyed egyik földszinti lakásából kávéval kínálta őket. Az is előfordul, hogy kérdezés nélkül a kezükbe nyomnak egy zacskó használt ruhát – meséli György Géza, aki a közmunkát a következőképpen jellemzi. „A mi munkánk olyan, mint a gazdaasszonyé: ha főzve, mosva, takarítva van, nem tűnik fel senkinek, de ha a vacsoránál hiányzik a szalvéta, már rögtön szemet szúr.”

Feltűnik, hogy nemcsak mi kísérjük a közmunkásokat, hanem öt jól táplált, egészségesnek kinéző kutya is. Mint megtudjuk, a halk, majdhogynem árnyékként surranó falka köztük él a negyedben, bár senki tulajdonába nem tartoznak, állítólag egyikük segélye egy részéből ételt vásárol nekik. Az idősebb nők szégyenlősek, nem igazán akarnak beszélni, nevüket pedig inkább titkolják. Aztán kiderül, szégyenlik, hogy segélyből élnek és járdát sepernek. Amikor egyetértünk abban, hogy a munka nem szégyen, egyikük kimondja a lényeget: nem a pénzhez ragaszkodnak foggal-körömmel, hiszen a segély szinte semmire nem elég, hanem az egészségügyi biztosításhoz, mert enélkül nincs kórházi ellátás, ha megbetegszenek.

Elbúcsúzunk tőlük, és lemegyünk a sétatérre. A játszótéren éppen egy nagymama kéri az ott takarítók segítségét, seperjék el a havat a csúszdák körül, hátha megtalálnák unokája előző este elveszített fülbevalóját. Egy fiatal fiú segít neki. Arca nyugodt, komoly, szeme kissé szomorú. Mint kiderül, nemrég töltötte be a 18-at, kilenc osztálya van, és nagyszülei nevelték. Története megrázó. Varga Zoltán ezen a karácsonyon találkozott először édesanyjával, aki párkapcsolati konfliktus miatt nemcsak férjét, hanem két kisfiát is elhagyva Németországba költözött, ahol pincérnőként dolgozik, német férje és két kisfia van. Tizenkét éve édesapjuk Dániába települt, ahol kőművesként dolgozik és újranősült. Így a két fiú a nagyszülőkre maradt. A nagymama egy helyi cégnél takarított, a nagyapa a szemétszállítónál dolgozott, jelenleg mindketten nyugdíjasok. Zoltán testvérbátyjának felesége és kisgyereke van, az Éltetőkút utcában saját háza és kocsija abból, amit Németországban keres zöldséget és gyümölcsöt szedve. Január végén Zoltán is elmegy vele dolgozni, és azt tervezi, hogy meglátogatja két kisöccsüket is, akikkel most csak interneten tudnak beszélni. „Nagyon aranyosak, az egyik 2, a másik 4 éves, és azt mondják, hogy szeretnek” – meséli. Reméli, Németországban sikerül neki is annyi pénzt összegyűjtenie, hogy „legyen nekünk is, mint másnak, hogy rendesen éljünk”.