„Itt is jobb, mint Csíkban” (2.)

Második alkalommal már sokkal céltudatosabban látogattuk meg a református temetőt. A Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány (SZKA) és Hubbes Éva történész-levéltáros kutatási eredményei alapján haladva igyekeztünk feltárni azokat az időrétegeket, amelyekről a síremlékek tanúskodnak. Kétségtelen, hogy a régi város tükre a temető, csakhogy a tovatűnő időben az itt mutatkozó kép egyre halványabb, belepi a moha, kifakítja a nap, lemossa az eső, kínozza a fagy, pusztítja az érdektelenség eróziója, és olykor a rosszakarat is.

Székelyudvarhely etnikai arányai ma is az őslakosoknak kedveznek, itt nem áll fenn az a veszély, hogy idegen kulturális közegből származó elhaltak és a kegyeletükről gondoskodó hozzátartozók szorítsák ki az előttük járókat a temetőkből. A belvárosi református temetőkertre ez még fokozottabban igaz.

Az itt nyugvó Kálvin-hitűek közt majdnem százszázalékos lehet a magyar anyanyelvűek aránya. Néha találunk ugyan vegyes házasságban élt elhunytakat, német, lengyel, cseh, szerb vagy – feltételezhetően – más származásúakat is, hiszen az osztrák impériumban töltött társbérletben évszázadokon át létezett a Kárpát-medencén belüli migráció, illetve cigányokat is, református magyar cigányokat, akik hosszú századok óta közöttünk vannak, hisznek, kételkednek, remélnek és úgyszintén magyarul élnek és halnak, mint mi, szóval elvitathatatlan részei ennek a többes számnak.

Az utókor hol hálás, hol kegyetlen

A hosszú évtizedek óta a temetőt is kutató Hubbes Éva nénivel a fősétány jobb oldali parcelláinál kezdjük ez alkalommal a temetőlátogatást. Pár lépésnyire máris szépen gondozott síremlékeket látunk, itt található a Hegyi család parcellája, ide temették a közelmúltban elhunyt Hegyi István tiszteletest (1911–2011), aki több mint negyven esztendőn át szolgált Udvarhelyen. „Jól látni – mondja a kutató –, hogy itt is újrahasznosított sírhelyről van szó. Itt volt Becsek Dániel nyomdatulajdonosnak, Becsek Aladár apjának a sírja.”

Mivel egy Háromszékről betelepedett családról van szó, amely talán a későbbi generációk során nem rendelkezett Udvarhelyen élő leszármazottakkal, ezt a helyet nem váltották meg a későbbiekben. Maga Becsek Aladár egy szépen gondozott, kovácsoltvas kerítéssel ellátott sírban nyugszik a temető másik végében, a Szarkakő utca felé eső oldalon. Abban a parcellában is többen pihennek, akikre még emlékezhetnek az idősebb udvarhelyiek.

Érdemes lenne a református intézmények néhai munkatársaira figyelni

Mivel református temetőről van szó, amelyet a református felekezet tartott fenn, itt kaptak sírhelyet a református kollégium egykori tanárai is. A református professzorok, lelkészek és jótevők síremlékei képezik a temető „gerincét”, azt a turisztikailag és helytörténetileg is hasznosítható hagyatékot, amely nélkül nem létezhet teljes értékű város. Éva néni jóvoltából birtokunkba került egy 1970-es felvétel néhai Karácsonyi Sámuel sírjáról, illetve egy későbbi, amelyet Ferenczi Géza régész készített 1980 körül.

Karácsonyi Sámuel (1776–1844) „Székelyudvarhelyen született 1776-ban. Itt tanult Székelyudvarhelyen – olvassuk Hubbes Éva ide vonatkozó dolgozatában –, majd 1801-től a jénai és a göttingeni egyetemen. 1804-ben, a harmadik rendes tanári szék felállításakor, őt hívták meg. (…) Egyetlen munkája ismeretes, egy halotti beszéd Toldalagi László felett: Egy ember az emberek társaságában (Kolozsvár, 1806).” Sírkövén a tanári státust jelölő szimbólum (a nyitott könyv) is megtalálható. A felirat szerint családi sírkő, ami azt jelzi, hogy többen nyugszanak a sírban.

Az utóbbi negyvenvalahány évben azonban e kő jelentős átalakuláson esett át. Az első felvétel készültekor még jól olvashatók a feliratok. Tíz évvel később – mivel kihalt családról, illetve felhagyott sírról van szó – még jobban látszik az elhagyatottság, ráadásul a sírkő felületét lecsiszolták. Pár évvel később aztán „idegen” névtábla került rá. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy nem érvényesült semmilyen védettség, másfél évszázad múltán megszűnt az utókornak hagyott jel. Biztos, hogy nem tévedésről van szó, a kő ugyanazon a helyen található; újonnan megváltott sírhelyről van szó, amelyen a kőnek és rajta egy-két szimbólumnak megvan a kontinuitása, a többi, az úgynevezett eszmei érték semmivé foszlott.

Szigethy Gyula Mihály 1797 és 1823 között tanított a református kollégiumban. „1759-ben született Marosvásárhelyen, ott tanult a (református]) kollégiumban. Négy esztendőt töltvén a külföldi egyetemeken – Marburgban, Göttingában és Bécsben –, már akkor meghívást kapott az udvarhelyi professzorságra, de el nem fogadta, s mivel Bethlen Sándor fiai mellett nevelősködött, később az enyedi, szigeti és lőcsei katedrákat is vissza kellett utasítania. 1797-ben ismét meghívták Udvarhelyre. (…)

Itt a filozófia tanítását új alapokra fektette, eklektikus módon tanított, nem kötvén le magát egyetlen rendszernek sem. Az iskolai színjátszás megteremtője a kollégiumban. Jelentékeny irodalmi munkásságának egy töredéke korabeli folyóiratokban olvasható.” A professzorra sokszor hivatkoznak a helytörténészek, a város művelődéstörténetének avatott szakértője, Hermann Gusztáv is (1928–1988), aki maga is ebben a temetőben nyugszik.

Az 1970-ben készült felvételen Szigethy sírköve még teljes egészében a föld felszínén található, nem látszik hant mellette, nincsenek rajta virágok, de függőleges állapotban, bátran dacol az akkori pártos időkkel. Ennek a kőnek kétharmada mára elsüllyedt, csak a felső peremén lévő díszítés és a viszonylag olvasható felirat felső két-három sora segíti az arra járót a tájékozódásban.  

A Bolyai-kultusz viszonylag ismeretlen a református temetőben   

Kevesen tudják, hogy Bolyai Farkas második házasságából származó unokája Udvarhelyre került. A Marosvásárhelyen – tegyük hozzá, hogy megérdemelten és méltó módon – oly jelentős kultusszal rendelkező Bolyai családnak van némi átsugárzása Udvarhelyre is. A néhai Boros Károly és családja számára kijelölt parcellában több tizenkilencedik és huszadik században élt Bolyai hamvai nyugszanak.

E jótékony többlet mellett nem mehetünk el érdektelenül. Nem esik szó túl gyakran azokról a jeles sportolókról sem, akiknek tevékenysége a huszadik század első évtizedeire tehető. Nincs kialakult legendáriumuk az első és a második világháborút megjárt elhunytaknak, akik vagy távoli ismeretlen sírban, ritkábban pedig éppen ebben a hazai sírkertben nyugszanak. Az orvosok, jogászok, városi tisztségviselők képezhetnének egy másik réteget.

Még feldolgozatlan, de a munkásmozgalomnak, a negyven éven át regnáló állami szocializmusnak is megvannak a nyomai, egy-egy sajátos – sarlóval-kalapáccsal, esetleg vörös csillaggal – megjelölt sírkő árulkodhat erről a korszakról. Köztudott, hogy Magyarország egykori belügyminisztere, a koholt vádak alapján kivégzett Rajk László közvetlen hozzátartozói közül többnek is sírja van vagy volt a temetőben.

Ahogyan a Hegyi család – amely több lelkészt és pedagógust nevelt a székelységnek – nyughelye, a Haáz családé, illetve az 1990 után nyilvánosan is kultusszal bíró Csanády György sírja és emlékkopjafája mind-mind méltóságtudatunkat és idegenforgalmi értékeinket gyarapítja, úgy válnak szép lassan emlékhelyekké az itt nyugvó, de csak a közelmúlt évtizedeiben távozó nagyságok – például Tompa László, Bányai János, Bakk Elek doktor és felesége – sírjai a református Pantheon részévé. Ha odafigyelünk. Ha nem, akkor mi vagyunk a hálátlan utókor.