Türelemmel, együttérzéssel gyógyítani – vallja Az év praxisa idei győztese

– Mit jelent Önnek ez a díj?

– Nagy-nagy örömet. Egyfajta csodát, mert manapság már nem a jó dolgokra figyelünk, és nem a jó elismerésére törekszünk, hanem sokkal inkább a rosszra koncentrálunk.

– A betegei javasolták, ami azt jelenti, hogy jó a kapcsolata velük.

– Igen. A versenynek két része volt, az első, amikor a páciensek ajánlottak, és egy második rész, amelyben már lehetett szavazni, bárki szavazhatott.

– Mióta orvos Szovátán?

– Több mint tíz éve dolgozom itt. Marosvásárhelyen kezdtem a pályafutásomat, Kikeli professzor volt a vezetőm, rezidensként Tocaciu doktornő mellett dolgoztam. Ezt követően gyermeknevelési szabadságra mentem. Mielőtt az lejárt volna, változott a törvény, döntenem kellett, hogy alkalmazott leszek valahol, vagy vállalok egy praxist. Úgy döntöttem, a férjem kérésére, hogy Szovátára jövök, ő már itt dolgozott, és akkor én is idejöttem.

– Könnyen beilleszkedett?

– Akkor úgy éreztem, hogy nagyon nehéz a beilleszkedés, főleg, ami a nyelvi szempontokat illeti. Ugyanis fele annyira sem beszéltem magyarul, mint most, tulajdonképpen meg kellett tanulnom a magyar nyelvet, bár még most sem beszélek elég jól.

– Hány pácienst lát el?

– Mint általában minden családorvosnak itt Szovátán, nekem is több mint kétezer beteget kell ellátnom. Persze az idő mindig túl kevés ahhoz, hogy mindenkire elégséges legyen, de

ha az ember a legjobban akarja végezni a hivatását, elég sok nehézségbe ütközik.

Ilyen a rendszer, ezen mi nem tudunk változtatni, és szerintem hosszú távon még rosszabb lesz, mert a családorvosok közül sokan nyugdíjba vonulnak a következő években, és akkor még több munkára számítok. De mindezek mellett igyekszem minden páciensemre elégséges időt szánni, meghallgatni őket.

– Eleve háziorvos szeretett volna lenni, vagy így alakult az élete?

– Én akartam az lenni. Tudom, sokan úgy gondolják, hogy az lesz családorvos, akinek nem sikerült más szakosodás. Abban az évben, amikor én rezidens vizsgára jelentkeztem, első alkalommal lehetett külön családorvosira is jelentkezni. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen törvények és törvénymódosítások lesznek. Sokáig pszichiáter akartam lenni. Sokat jártam a pszichiátriai osztályra praktikázni a nyári vakációkban, önkéntesként, Nagyenyeden. De aztán már ott, a kórházban rájöttem, hogy nem nekem való, és akkor felmerült a kérdés, hogyan tovább. Arra gondoltam, családorvos leszek, hiszen többféle pácienssel tudok találkozni, más-más emberekkel, és így nem válik rutinná a munkám, amitől tartottam.

– Hogy érzi, háziorvosként szükséges valamilyen külön adottság a munkájához, a hivatásához?

– Sokkal-sokkal több türelemre, együttérzésre van szükség, mert a rendszer, amiben dolgozunk és a problémák, amelyek a rendszeren belül adódnak a türelmünket is próbára teszik. A bürokrácia ellenére – ami sok időt elrabol – nagy odafigyeléssel kell a betegekkel bánni.

– Ha a beteg hívja, kimegy házhoz?

– Gyakran adódik Szovátán ilyen eset, most is onnan jövök, három hívásom volt olyan betegektől, akik nem tudtak bejönni a rendelőbe. Természetesen minderre kell a plusz energia, az idő, hiszen

soha nem tudom időben befejezni a hivatalos programomat.

De ez hozzátartozik a hivatáshoz, nem lehet valamit jól csinálni, ha ragaszkodunk a hivatalos munkaidőhöz. Van eset, amit gyorsabban meg tudok oldani, vannak helyzetek, amikor sok időre van szükség.

– Nem készült soha külföldre, hogy ott vállaljon munkát orvosként?

– Lett volna rá lehetőségem, de egyebek mellett a család miatt is úgy döntöttem, hogy nem megyek, és nem is bánom. A külföldre távozott ismerőseim közül tízből hét-nyolcan szívesen hazajönnének, ha tudnának, és lenne miért. Odakint mindig idegen marad az ember, bármilyen jól is végezze a dolgát