Ünnepség a Bocskai-teremben

A Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében szombaton délelőtt népes közönség gyűlt össze, hogy jelenlétével, no meg tapsával köszöntse azt a három kiválasztottat, akik az EMKE idei kitüntetésében részesültek, s bár díszpolgárrá nem avathatják őket, a hála és megbecsülés virágait átadhatják nekik.

A véletlen műve, hogy valamennyien, Asztalos Enikő, Boros Zoltán és Tófalvi Zoltán amellett, hogy kerek születési évfordulót ünnepeltek vagy ünnepelnek a napokban, többé-kevésbé kötődnek a sajtóhoz, életművük, egész munkásságuk a magyar közösség szolgálatában telt – és telik jelenleg is –, annak a közösségnek a szolgálatában, amely most a hála és megbecsülés szeretetével övezi őket, őszintén tud örülni, hogy végre elismerés követi küzdelmüket. Köszönet-ünnepség volt ez, amely pótolja a hivatalos elismerést. Ezeket a gondolatokat fogalmazta meg üdvözlő beszédében Ábrám Zoltán volt EMKE-elnök, Csegzi Sándor, és az EMKE megyei szervezetének jelenlegi elnöke, Kilyén Ilka is.

Életet elkísérő palatábla

Fél évszázadnál egy évvel többet töltött az iskolai oktatás szolgálatában Asztalos Enikő, aki húsz éven keresztül néprajzot is tanított a népi egyetemen, ahonnan hatszáznál többen távoztak népi-művészeti oklevéllel, sokuk pedig ennek köszönhetően folytathatja népművelői, alkotói tevékenységét jelenleg is – emelte ki laudációjában Bodolai Gyöngyi. Az ünnepelt elmondta: „Nagyon sokat köszönhet az ember annak a családnak, amelybe beleszületett, annak a közösségnek, amely útjára bocsátotta.”

És ekkor elővett egy palatáblát, palavesszőt, törlőrongyot, s felmutatta a közönségnek. Válaszúti elemista korában ezen tanulta a betűvetést, a táblán még ott van az utolsó tanóra utolsó feljegyzése, így őrizte meg ezeket a ma már alig fellehető eszközöket, tanúságául annak, hogy egy kicsiny faluból is messzire lehet jutni. Az elismert, tizenegy kötetes néprajzos így biztatta a jelenlévőket: „Arra kérek mindenkit, hogy olyan háza legyen, amelyben otthon van a népművészet.”

Asszisztensségtől zeneszerzésig a tévén keresztül

Boros Zoltánt az ifjabb, de még inkább a középnemzedéknek nem kell bemutatni, ezzel mégis megpróbálkozott Ábrám Noémi laudációjában. Kevesen tudják, hogy a népszerű tévés szakembernek volt olyan időszaka, amikor az egyetemről eltávolíttatván kénytelen volt egészségügyi asszisztensképzőt végezni. És elvégezte. Emellett filológiai képesítést nyert a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, elvégezte a Zeneakadémia karmester szakát. Zenét szerzett, zenélt maga is, koncertezett dzsessz-együttesével, mégis legtöbben arról ismerik, hogy az RTV 1969-ben indult magyar adásának lett 1971-től szerkesztője. Az 1989-es rendszerváltó hercehurcában december 22-én elsőnek szólalt meg az akkor szabadnak nevezett román televízióban magyarul. Erre a momentumra sokan emlékeznek ma is, mint ahogyan arra is, hogy egyike volt a magyar adás újraindítóinak ’89 után. A nagyközönség riportjait, dokumentumfilmeit (Mu­zsi­ká­ló vá­ros, Metropol story, Fe­ke­te va­sár­nap, Nyugatosok, A Holnap városában stb.) tartotta észben, tévés műsoraira emlékezik (Ze­nés Ka­ra­ván, Hin­ta). A rá jellemző szerénységgel munkájáról, magáról csak annyit mondott: örül, hogy felesége, B. Nagy Veronika és a ma még aktív sajtósok nagy része megpróbálják megérteni és megértettetni a világot. Arról sem szólt, hogy 2010-ben a romániai magyar közösségnek a médiában való érdekképviseletéért megkapta a Magyar Köztársasági érdemrend tiszti keresztjét.

A híresztelések ellenére itthon maradt

A kitüntettek közül ő a legfiatalabb, Korond 1944-es szülötte. Tófalvi Zoltán volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő. Félezernyi tanulmány szerzője, az 1956-os forradalom erdélyi áldozatairól, meghurcoltjairól tervezett tízkötetes mű írója. A tízből öt el is készült, s ahogyan Tófalvit ismerjük, tető alá kerül a másik öt is – mondotta laudátora, Ábrám Zoltán. Huszonöt éve kutatja a kommunizmus áldozatainak életét, tevékenységét, meghurcoltatásuk történetét s eközben ő is áldozattá vált – családi háza alól a szó legszorosabb értelmében kihúzták a talajt. Betörések során dokumentumai „eltűntek”, ezért aztán nem is szívesen tartózkodik vásárhelyi, Gecse utcai lakásában. Annyira nem, hogy elterjedt róla a hír, hogy expatriált. Ezt mosolyogva cáfolta meg szombaton. „Nem települtem át, itthon vagyok, Erdélyben, annyira nem tudnak megsérteni, hogy én ezt a földet elhagyjam” – mondotta. Az újságírói munkáról való véleményét sommásan fogalmazta meg: „Nem elég, hogy valakinek az orra alá dugjuk a mikrofont. A háttérben nagy tudással, ismeretekkel kell rendelkezni, olyannyira, hogy kérdezett egyenrangú félként tekintsen ránk. Ezt kell megtanulni, és ezért kell sokat tanulni” – összegezte.

Az ünnepeltek tiszteletére Riţiu Ilka Krisztina, Samu Etel Imola és Harai Levente, valamint Trózner Szabolcs adott elő hosszas tapsot kiváltó népdal- és dzsesszmuzsika műsort.