Készülnek már a szőnyegek

Minden szülőnek szembe kell néznie élete végességével, de a mi lesz, ha már én nem leszek kérdés egy sérült gyerek hozzátartozóinak esetében hatványozottabban érvényes. Testvérre vagy rokonságra bízni, intézetbe adni – ezek azok az égető kérdések, amelyekre megoldást kell találniuk.

Merész elhatározás

„Már levakolták a házat” – ujjong az alapítvány két munkatársa, miközben közeledünk az ingatlanhoz, amelyet lelkesedéssel és büszkeséggel mutatnak meg kívülről-belülről. És az építőtelepi körülmények között előttünk is megelevenedik az a jövőkép, amely a szeptember 10-ei megnyitó után valósággá válik: magunk előtt látjuk a földszinti nappaliban a kandalló előtt társasjátékozó fiatalokat, halljuk kintről a kecskék mekegését, érezzük a konyhából jövő finom illatokat, látjuk, amint néhányuk lemegy az alagsorba tornaruhában, és ha bekukkantottunk az első emeleti szobák egyikébe, olyan színes és tiszta világot látunk, mint amilyet a szülőközösség és az alapítvány vezetősége megálmodott.

„Amikor elkezdték ásni a ház alapját, úgy éreztük, olyan kihívások elé nézünk, amelyek meghaladják a lehetőségeinket. Képesek leszünk mindezt véghezvinni, lesz-e rá elég pénzünk, tettük fel magunkban a kérdést. Mert nem úgy kezdtünk neki az építkezésnek, hogy ott volt a pénz a zsebünkben vagy a bankszámlánkon. Emlékszem, belgiumi támogatóink meg is kérdezték, hogy biztos elkezdjük az építkezést? Én pedig mondtam, hogy igen, minden további nélkül” – meséli Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója.

Váratlan esemény volt a döntő

Hivatalosan 2007-ben fogalmazódott meg a lakóotthon építésének gondolata, ám akkor nem volt olyan európai uniós pályázati kiírás, amely szociális jellegű infrastrukturális beruházásokra vonatkozott volna. A vezetőség a szülők részéről is ellenállást tapasztalt, ami nagyrészt azzal magyarázható, hogy hiába emlegettek lakóotthont, bennük a kommunizmusbeli intézményekben uralkodó szörnyűséges állapotok képei elevenedtek meg. „Mintegy két évig stagnált ez a terv, majd történt valami, ami ezt az egész ellenállást megdöntötte. Ez az a pont volt, amikor az egyik fiatalunk teljesen egyedül maradt. Nem engedhettük meg, hogy intézetbe kerüljön, ezért felújítottuk a háromszobás lakását, ez a mini lakóotthonunk, ma a tulajdonoson kívül még két sérült fiú lakik benne. Amikor a megnyitót tartottuk, a szülők, akik jártak a házban a felújítás előtt is, akkor értették meg, hogy mi nem intézményben gondolkodunk, hanem a szó igazi értelmében vett lakóotthonban” – emlékezik vissza az alapítvány igazgatója.

A fogyatékkal élők is önállósodnának

Simó Ágnestől, az alapítvány ügyvezetőjétől, a szülőközösség egyik tagjától megtudtuk, hogy a nagyernyei telek megvásárlására tíz család pótolt össze. „Csak épp az építkezés nem indult be, és amíg nem született meg bennünk az elszántság, addig a pénzek sem jöttek a külföldi támogatóktól. Ha nagyon előreszaladunk az időben, azt is el kell mesélnem, hogy három éve eladóvá vált a jelenlegi házunk melletti telek, arra pedig újabb családok pótoltak össze” – vetíti előre az ígéretes jövőt. „Anyukaként nem érzem magam olyan idősnek, hogy a gyermekem halálom utáni sorsáról már kellene gondoskodnom, inkább arról van szó, hogy a sérült emberekben is pont úgy él az önállósodási vágy, mint egészséges testvéreikben és társaikban. Az én lányom azt mondta, amint kész lesz a ház, ő azonnal kiköltözik. Tudom, hogy a változás nem lesz egyből zökkenőmentes, mindenesetre nagyon készül, és én nem fogom őt ebben meggátolni” – mondta.

A lakók már készülnek

A lakóotthon jövendőbeli négy lakójával is beszélgettünk. Kérdésünkre, hogy várják-e, hogy kiköltözzenek, a marosvásárhelyi foglalkoztató központ egyik terme visszhangzott az igen, igen, várjuk, várjuk szavaktól. Emese, Csabi, Sándor és Attila azt is elmesélte, hogy már készítik a szőnyegeiket az új szobáikba. A Csabié sakktábla mintájú lesz, Attila pedig kettőt készít, egyet az ernyei házba, a másikat a marosvásárhelyi nappali foglalkoztató központjukba.

Ugyan Ernyében mindig lesz szakember velük, a házimunkákat a fiataloknak kell elvégezniük. Együtt kell, hogy főzzenek, mossanak, takarítsanak. „Én nem tudok főzni, de mindenki abban segít, amiben tud. Meglesznek a szabályok, és azokat be kell tartani” – tájékoztat nagyon komolyan Attila a házban majdan uralkodó rendről és fegyelemről. A szülők számolnak az esetleges összezörrenésekkel, de azért nem aggódnak különösen, mert ezek a fiatalok évtizedek óta ismerik egymást, és hisznek abban, hogy együtt otthont tudnak teremteni.