Hisszük, nem volt hiábavaló

Talán emlékeznek még olvasóink a marosvásárhelyi Kozi család történetére. Az elmúlt év végén a 177-es tulajdonosi társulás beperelte a családot közösköltség-hátralékért. Csaknem tízezer lejt kellett volna kifizetniük, kamatostul. S mert nem tudták, végrehajtóhoz fordult a teljhatalmú társulás. Amely aztán ki is tűzte az árverezés időpontját, mindjárt az új esztendő kilencedik napjára.

Ekkor lépett be a képbe a Székelyhon és a Vásárhelyi Hírlap. S velünk együtt sokezer jóhiszemű, segítőkész erdélyi, székely olvasónk. Olyan emberek, akik átérezték-megértették a sokat próbált család helyzetét. Akik elhitték, hogy a család nem azért nem fizetett, mert nem akart, hanem mert nem tudott. „Kezdődött azzal, hogy a férjem – egy vérrög miatt – agyműtéten esett át. Következett egy kézműtét – egy csonttörés miatt. Majd lebénult. Egy újabb vérrög megjelenése után jött egy szívműtét – ezzel sikerült részben megszüntetni a végtagbénulást. S mintha mindez nem lett volna elég, a jobb lábán megjelent az üszkösödés. Újabb műtét. Levágták egy lábujját. Nem sok idő múlva amputálni kellett a lábat, térdből. Aztán a betegség előrehaladott, s jött a következő műtét – most már combtőből kellett levágni a lábát. Aztán az elmúlt évben a bal lábát vágták le, ezt már egyenesen combtőből. Kórházból kórházba jártunk, műtét műtétet követett, nem volt egy nyugodt napunk. Mindkettőnket tönkretett ez a sorozat” – mesélte Melinda, a feleség.

És akkor megmozdult egész Erdély, megmozdult a Székelyföld. Bankszámlát nyitottunk, jött a pénz mindenhonnan, a magyarlakta vidékekről, közeli és távoli városokból, falvakból, egyszerű, kispénzű emberektől, vállalkozóktól, jóhiszemű és jóérzésű emberektől. Aztán, hogy vészesen közeledett az árverezés időpontja, urnát állítottunk fel a szerkesztőségben a Kozi családnak szánt adományok számára. Jó érzés volt látni, ahogyan jöttek a vásárhelyiek, környező falvak lakói, idős, gyakran egyedülálló emberek, akik kicsiny nyugdíjukból, összekuporgatott pénzükből akartak pénzt adni, hogy egy sorsüldözött családon segítsenek. Együtt drukkoltunk az olvasókkal, hogy a határidőre összejöjjön az összeg. És sikerült. Két nappal a határidő lejárta előtt együtt volt a pénz. Az a pénz, amit a székelyföldi emberek önzetlenül, tiszta szívvel adtak össze, hogy egy bajbajutott nemzet- és embertársukon segítsenek. Akkor láttam emebereket, akiknek a szemében könny csillogott. A megkönnyebbülés, az öröm, az áldozatvállalás sikerének könnyei.

Koziék megmenekültek a kilakoltatástól. Hála a sokezer ember hitének, segíteni akarásának. Együtt voltunk jók, együtt voltunk ott, ahol segíteni kell.

Valamelyest megnyugodtak a kedélyek, Koziék feje fölül elvonult a vihar.

Egy héttel ezelőtt Kozi Sándor felhívott telefonon. Túláradó örömmel újságolta – kapott egy akkumulátoros motorral hajtott tolószéket ajándékba. „Most már nem kell a házban ülnöm egész nap, kimehetek az utcára, az emberek közé, sétálhatok, találkozhatok a jó emberekkel” – mondta több örömmel, mint büszkeséggel az egykori nyomdász, aki egy életet töltött el a leírt betű, a szellem szolgálatában. És akkor együtt örültem vele.

Hétfőn reggel aztán újból csöngött a telefon. A felesége közölte: Sándor vasárnap meghalt. Valahogy úgy, ahogyan élt. Csendben, egyik pillanatról a másikra mondta fel a szíve a szolgálatot. Hatvanegy éves korában elment, de magával vitte az emberek szeretetét, a hitet a jóságban, a bizonyosságot, hogy nem vagyunk egyedül a bajban, hogy számíthatunk egymásra a megpróbáltatásokban. S talán ott fenn, az égi magasságokban bizonyságot tesz arról, hogy idelenn a Kárpátok koszorújában él egy nép, amely megérdemel minden elismerést, amely nem hagyja magukra az elesetteket, amely, mint Szent Márton püspök, odaadja a köpenyének felét a nálanál rászorultabbnak. És elmondja bizonyára azt is, hogy egy ilyen népért érdemes élni.

Szerdán a déli harangszókor kísérik el az örök megnyugvás ösvényein utolsó útjára a vásárhelyi új kórház mögötti temetőben.