Egy leköszönő esperes sikerei és kudarcai

– Milyen elképzelésekkel, tervekkel  kezdte az esperesi szolgálatot, és mit sikerült ezekből megvalósítani?

 – Tizenkét évvel ezelőtt úgy láttam, hogy van az egyházmegyében néhány kis gyülekezet, ahol kérdéses, sikerül-e önállóan megmaradni, a lelkészt eltartani. Ilyen volt Nagyteremi, Toldalag, Oláhdellő és Csejd. Most büszkén mondom, hogy Csejd fejlődött, szép 12 évet tudhat maga mögött, Oláhdellőn és Toldalagon is mozgalmas gyülekezeti élet volt/van, egyedül Nagyteremiben nem sikerült megőrizni az önálló anyaegyházközséget. Az első esperesi mandátumban kihívás volt számomra, hogy segítsek a vallástanároknak abban, hogy a pedagógusközösség elfogadja őket. Akkor már az állam fizette őket, de nehezen akarták befogadni őket, vagy reggel héttől, vagy délután háromtól adtak lehetőséget nekik, hogy órát tartsanak. Ma már a tanári közösség elismert és egyenrangú tagjai.

– Tizenkét év alatt minden szolgálatban vannak sikerek és kudarcok. Meséljen nekünk ezekről is.

– Mielőtt esperes lettem volna, tíz évig missziói előadó voltam. Ez alatt az idő alatt nagyon sok gyülekezetet látogattam meg, és megtanultam egy fontos elvet: meg kell hallgatni a másik felet is. Ez sokat segített nekem az esperesi idő alatt is, hiszen, bár voltak olyan alkalmak, amikor a panaszosok nagyon meggyőzően bizonygatták igazukat, mindig mindkét felet meghallgattam. Jóleső érzéssel tölt el, hogy 12 év alatt nem volt egy komolyabb fegyelmi ügy sem. Jó hangulat volt az egyházmegyében, nyitottságot éreztem a lelkészek részéről, és én is mindig nyitott voltam. Megbízható munkatársaim voltak az esperesi irodában, ez végig fontos volt számomra. Kudarcként éltem meg, hogy Marosvásárhelyen, Maros megyében nem volt, nincs igazi ökumenia. Csak személyes kapcsolatok vannak különböző felekezetek lelkészei között, de a gyülekezetek között nincs igazi kapcsolat. A román felekezetekkel aztán végképp semmi. Az is kissé elszomorít, hogy a református egyházban kezd túl fontos lenni az anyagi kérdés. Túl sokat beszélünk, beszélnek arról, hogy vajon a gyülekezetek fenn tudják-e tartani a lelkészt, a templomot? Sokkal többet kellene foglalkozni a lelkiekkel.

– Tapasztaljuk, hogy nemcsak a társadalom, a református egyház is változik.

– Váltás van az egyházunkban is. A tradicionális gyülekezeti tagok, akiknek természetes, sőt majdnem kötelező volt az, hogy vasárnaponként a templomban legyenek, lassan kihalnak. A fiatalság egyelőre nem találja a helyét az egyházban. Figyelni kellene arra, hogy a fiatalokat bevonjuk az egyházi szolgálatba, hogy éreztessük velük, hogy fontosak számunkra, helyet adunk nekik. A városi lelkészek találkozóján  elhangzott: ott van életképes ifi, ahol a tagokat sikerült aktívan bevonni a gyülekezeti életbe. A cserealji református óvoda tavalyi megnyitásakor megkérdeztem, hogy ha van padjuk a presbitereknek, van helyük a karban a fiataloknak, miért nincs padjuk, kijelölt helyük a gyerekeknek is? Tudniuk kell, hogy már kisgyerekként helyük van a templomban. Ha nem is általános jelenség, de hanyatlóban van az egyházi éneklés is. Nem a kórusmozgalomra gondolok, mert azzal nincs gond, hanem arra, hogy a mai fiatalok nem ismerik, nem éneklik zsoltárainkat, az idősebbek pedig idegenkednek az ifis énekektől. Valahol meg kellene találni a középutat. De örömmel mondom, hogy az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy az értelmiségiek keresik az utat vissza az egyházhoz, Istenhez. Épp a beszélgetést megelőzően a Művészeti Líceumban ötven évvel ezelőtt végzetteknek tartottam istentiszteletet a Vártemplomban. Fontosnak tartották, hogy a templomban kezdjék el az évfolyam-találkozót. Néhány évvel ezelőtt is a képzőművészek által felajánlott alkotások értékesítéséből tudtunk összegyűjteni pénzt, hogy pályázhassunk a vártemplomi orgona megjavítására. Azt tapasztaltam, hogy az értelmiségiek egyre nyitottabbak az egyház felé.

– Mit tanácsol az új esperesnek, Lőrincz Jánosnak, mire figyeljen oda?

– A református gyülekezetek között egyenlőtlenség van. Nem engedhető meg, hogy egy százlelkes és egy háromezer lelkes gyülekezetnek is egy lelkésze legyen. Megoldást kell keresni arra, hogy minden ezer reformátusra legalább egy lelkész jusson. Arra is figyelni kell, hogy ma már nem szabad csak lelkészközpontú legyen az egyház. Az már nem igaz, hogy mindent csak a lelkipásztor tud. Meg kell hallgatni a presbiterek, a gyülekezet tagjainak véleményét.

– Az esperesi szolgálat e hétvégén lejár, a vártemplomi lelkészség még marad. Lesz-e olyan terület, ahova szeretne, most hogy több ideje lesz, visszatérni?

– Az esperesi évek előtt sokkal többet szerepeltem az írott és elektronikus médiában, ezt most folytatni szeretném. Le szeretném írni az esperesi évek során felgyűlt tapasztalataimat, hogy mások okulhassanak belőle. Ugyanakkor szeretném a gyülekezetekről készített riportsorozatomat is folytatni, sorra venni a görgényi egyházmegye közösségeit is. Azt tapasztaltam, hogy ha a lelkész mesél, beszél, ír egy református gyülekezetről, más szemszögből tudja bemutatni, mintha egy világi tenné azt.  Ezt is fontosnak tartom. Természetesen az új esperesnek, espereseknek is segíteni fogok, ha igénylik ezt.