Nélküle nem lett volna fotópapír- és fényérzékeny-anyag gyártás az országban, de neki még csak egy posztumusz díszpolgári cím sem jutott. Megadatott nekem, hogy ismerjem, most mégis a kézirataiból kell idéznem.

Megsárgult íveken zsinórszerű, rendszerető emberre valló kézírás. Az 1970-es évek elején készült jegyzeteit lapozgatom.

A rádióskálától...

„1945 tavaszán hazakerültem a frontról Marosvásárhelyre, sok ismerősöm keresett fel, hogy tudnék-e az eltörött rádióskálájuk helyett újat »fényképezni«? Megpróbáltam egy egyszerűbb dipozitív-emulziót elkészíteni. Sikerült. Meglehetősen sok rádiót láttam el új skálával. Ugyanezt az emulziót csupán szórakozásból rajzpapírra is felkentem, hogy helyettesítsem az akkor teljesen hiánycikknek számító fotópapírt. Így aztán már ’46 tavaszán készíthettem pár képet saját öntésű papírra. Nem voltak elég kontrasztosak, változott az érzékenységük, hajlamosak voltak a sárgafátyolra is, de mégiscsak fotópapír volt” (...) „1947-ben hazakerült Szatmárról az öcsém, Attila, akit már egyetemista korából érdekeltek a fotokémiai problémák. Vele kísérleteztünk tovább” (...)

Labor a Barossban

A kísérleteket nővére férjének, Benkes Jánosnak a fotóműtermében végezték. Benkes is szívvel-lélekkel támogatta a kísérletezést. Engedélyt kértek egy kísérleti laboratórium felállítására, azzal a feltétellel, hogy a jónak bizonyuló fotópapírokat el is adhassák. Az engedélyt megadták, és ezután már a Baross Gábor (Horea) utcában, egy garázsban működött az Imago névre keresztelt labor. 1950 őszén az Imago megszűnt, és megalakult helyette a Lázár Ödön Helyiipari Vállalat keretében a fotópapírrészleg (Lázár Ödön lánytestvérének, Máriának a lakásában). Horváth Attila volt az egységvezető, Horváth Imre a műszaki vezető és Nagyné Logyin Erzsébet a laboráns.

Gyár a Zrínyi téren

A kéziratok tovább mesélnek: „1951-ben a központosított alapból kiutaltak 20 millió lejt egy új üzem építésére. 1953-ban az épület a Zrínyi (Mărăşti) téren elkészült (szerk. megj.: ma a mezőgazdasági kamara székel benne). Félfényes és matt brómezüst-papírt, szeizmográf-papírt gyártottunk kezdetben. ... 1955-ben elkészítettük az első képeslap-kopírozó automata gépet, és elsőnek gyártottunk az országban képeslapot. (...) 1956-ban minisztertanácsi határozattal a helyi ipartól átvette a részleget a kiskapusi Nicolae Teclu üzem. (...) 1962-ben a dicsőszentmártoni vegyipari kombináthoz csatolták. Ha üzemünk több mint 100 dolgozója nem segített volna lelkiismeretes munkájával” (...) Eddig a kézirat. Utolsó sorában is ott a nemes szerénység, ami Horváth Imrét egész életében jellemezte.

Nem hívták meg

Kovács György egykori munka- és küzdőtársa emlékezik Horváth Imrére: „Kicsi tégelyekben próbálta az emulziót elkészíteni. Megvettünk egy ezüsttálcát, aztán abból készítette az ezüst-nitrátot. 1947 nyarán hazajött Attila Szatmárról és ő is kezdett kibicelni Imrének (...) Egyszer megjelent Kakuts Gyuri a néptanács részéről, hogy a labort fel kellene ajánlani a néptanácsnak. Így lett aztán a Lázár Ödön a helyi ipari vállalat részlege. Később elkészült a legújabb gyár, az Azo.

A gyár mérnökei sokszor megkeresték otthon, hoztak neki egy kis színes papírt, aztán kérték a tanácsát. Örült az ajándéknak, tanácsot meg adott szívesen. Adott volna anélkül is, hogy valamit hozzanak neki. Nagy bánata volt, hogy soha nem hívták meg az új, Azomureş kombináthoz tartozó gyárba. Hogy legalább megnézze (...) Nekem panaszolta el! Hiába mondják a mostani vezetők, hogy meghívták, nem igaz! Halála előtt egy nappal, 1990. december 25-én voltam nála. Előtte sokszor elmondta, hogy senki nem hívta el az új gyárba, hogy legalább lássa, mi lett abból, amit ő megálmodott. Nem a sikerélményre vagy valamiféle elismerésre vágyott. Egyszerűen látni szerette volna. Hát nem adatott meg ez neki.”

Ötven újítás

Lapozgatom a Horváth Imre hagyatékát. Egy listát találok, amely tartalmazza az újításait. Ötvenet számoltam meg 1947 és 1972 között. És hol vannak még azok a találmányok, amelyeket nem jegyzett fel? Mert ahhoz, hogy valamit megújítsunk, előbb ki kell találni. Horváth Imre úgy tekintette, hogy a találmányokat nem kell feljegyeznie. Azokat ki kellett találni, hogy utána meg lehessen újítani. Egyszerű, nem? Továbblapozva megtalálok egy egész sor fényképet. Próbaképek, ezüstös-fátyolos csillogással. És diplomák. Újítói oklevelek vastag kötege. Látszik rajtuk, hogy sohasem voltak keretbe téve, falra akasztva, mint az sok helyütt szokás. Csak úgy magának tartogatta őket.

Aki nem tud japánul, megtanul ...

Horváth Imre lányával, Horváth Évával otthonában beszélgettünk.

– Valóban nem hívták el Horváth Imrét, hogy meglátogassa az 1974-ben beindult új gyárat?

– Valóban nem. Legalábbis én nem tudok róla. Egyszer ugyan megkérték, menjen be, bizonyára valamit kérdezni akartak tőle. Akkor engem kért, hogy vigyem el kocsival. Elvittem. Nagyon keveset ült benn, jött is ki a kocsihoz. Annyi idő alatt nemhogy a gyárat, de egy részleget sem tudott volna megnézni. Nekem ugyan soha nem mondta, de ha a barátainak elpanaszolta, hogy nem hívták, bizonyára úgy is van. Szakmai kérdésekben eléggé szűkszavú volt velem. Az igazság az, hogy nem is nagyon értettem azokhoz a dolgokhoz, amikkel ő foglalkozott. Nagyon sokat beszélgetett viszont a lányommal, Emesével, az unokájával.

– Azt már tudom, hogy milyen volt a közvetlen munkatársaival. De milyen volt mint apa, nagyapa? Mint ember?

– Ugyanolyan. Alapos, halk, csendes, szerény, talán még visszahúzódó is, nem akart és nem is tudott megsérteni. Emlékszem, egyszer, még középiskolás koromban termelési gyakorlatra vitték az osztályt a fotógyárba. Hogy miért pont oda? Kinn álltunk, egy csoport diák a folyosón, néhányan cigarettáztunk. Persze, a gyárban nem volt szabad, csak a kijelölt helyeken. Épp arra jött. Karon fogta az egyik diákot s elvezette az egész csoportot a dohányzóhelyre. Otthon egy szót sem ejtett az egész dologról. Hát ilyen volt. Megvolt a humora is. Úszni nem tudott, legalábbis ezt állította, de evezett.

Egy koncerten hallottam: a szeretet hatalma a fontos, nem a hatalom szeretete. Ilyen volt édesapám. Valamivel a halála előtt elhatározta, hogy megtanul japánul (szerk. megj.: az új fotópapírgyárat a japánokkal közösen építették). Valamit remélhetett. Ha a halál nem szól közbe, bizonyára meg is tanult volna.

Epilógus

Ha lenne igazság, méltányosság, jóakarat a városi vezetőkben már régen javasolták volna egy posztumusz díszpolgári címre. Ha a hatalom szeretete nem homályosítaná el az ész hatalmát.