Lacika, az igazi ajándék

Alig lépünk be a kis lakásba, máris egy apróság ugrik fotós kollégám nyakába. Emlékszik ránk Lacika, akit mintegy két hónappal ezelőtt látogattuk meg, amikor kis vakációra hazajöhetett Zalaegerszegről.

A család kálváriája tavaly novemberben indult, amikor egy délután az úton figyelmetlenül átszaladó hét és fél éves kisfiút elütötte egy autó. A gyermek nagyon súlyos sérülésekkel került kórházba, mély- majd éberkómás állapotba került. A szülei a világhálón akadtak rá a zalai kórház gyermek-rehabilitációs részlegére, ahová az összefogásnak köszönhetően elvihették Lacikát, közadakozásból sikerült a több millió forintos rehabilitációs költséget fedezni. Lacika több mint fél évvel ezelőtt egy babakocsiban feküdt, lesoványodott, nem beszélt, csak a tekintete élt. Vasárnap már megölelt, játszott, hozzásimult édesanyjához.

„Egy végtelenül kétségbeesett anyuka érkezett hozzánk a fiával, akivel gyakorlatilag nem lehetett kommunikálni. A kis beteg szempontjából az volt a legelkeserítőbb, hogy a baleset után nem kezdődött meg időben a rehabilitációja, s amire hozzánk került, az ízületei teljesen elmerevedtek. Nemhogy ő maga nem tudta mozgatni a végtagjait, de még a segíteni akaró gyógytornász sem. Ma ehhez képest önállóan étkezik, és bot nélkül képes jó pár métert megtenni. A memóriájával, a beszéd tisztaságával még gondok vannak, s az egyéb értelmi funkciók sem mind érték el a korának megfelelő szintet, de szép fejlődés mutatkozik. Mivel nagyon sok mindent kellett újratanulnia, jó ideig speciális szakemberek segítségére szorul még, kórházi kezelést azonban napi szinten már nem igényel” – nyilatkozta a Zalai Hírlapnak a kórházat elhagyó Lacikáról dr. Gárdos László osztályvezető főorvos.

Grosu Ibolya nagyon hálás. Mindenkit megölelne, és ha lehet, mindenkit megóvna a szenvedéstől. Szenvedett ő eleget – mondja. A Kötél Egyesület segítségével szombaton éjszaka értek haza Csíkszentmiklósra. „Lacikának két születésnapja van most már. December 22-én született, de a baleset után újraszületett. Nulla eséllyel hoztuk haza a marosvásárhelyi kórházból, és ma itt van” – jegyzi meg Ibolya, megsimogatva kisfia fejét. Lacika pedig köszönetképpen hatalmas puszit ad anyunak.

„Folytatnunk kell a rehabilitációt, gyógypedagógust kell fogadjunk melléje. Egy órarendet kell kialakítani neki a rendszeresség megtanulásáért. Még fejleszteni kell a rövidtávú memóriáját. A járása nem lesz százszázalékos, de jár. Probléma van még az egyensúlyérzékkel, fejleszteni kell az értelmi szintet. A tolószéket már elajándékoztam egy még súlyosabb állapotban lévő kisfiúnak, Lacikának egy járókerete van” – sorolja a tennivalókat Ibolya. Az iskola még várat magára, de remélik, fog még Lackó iskolapadban ülni.

Grosu Ibolya és férje hálás minden segítségért, jó szóért. Csoda, ami történt Lacikával – mondják. Csodálatos emberekkel hozta őket össze a sors Zalaegerszegen és itthon is, érzik a szeretetet, az összefogást, és a meghatódottságtól nehezen tudják szavakba önteni hálájukat.

A köszönet mellett még egy dolgot nagyon szeretne elmondani Ibolya. Nincs benne harag a Lacikát elgázoló gépkocsivezető iránt. „Lehet, hogy volt idő, amikor csúnyán beszéltem vele telefonon. Nagyon szenvedtem. De tudom, hogy ő nem hibás, és az is tudom, hogy neki is fáj a mi fájdalmunk. Bocsánatot szeretnék kérni, ha megsértettem” – törüli le könnyeit Ibolya, majd hozza a kis csizmákat és a télikabátot. Lacikával sétálni indulnak.