Harminckét nap, ezer kilométer – és rögtön másként látjuk a világot

A Marosszentgyörgyön élő Furó Boglárka már tíz éve tervezte megtenni az El Caminót, Szent Jakab útját, amely a világ egyik legismertebb zarándokút­-hálózata, és amelynek úticélja a spanyolországi Santiago de Compostela, Szent Jakab apostol sírhelye. Férje, Furó Félix, a Marosvásárhelyi Református Kollégium iskolalelkésze nem az a túrázó típus, végül azonban ő is belement, sőt, igazi kihívásként vágott neki a gyalogútnak – avat be minket mosolyogva, helyükre került élményekkel a Furó-házaspár.

Bár csak az utolsó száz kilométert kell megtenni kötelezően, hogy zarándok-oklevéllel térhessen haza a gyalogló, de ők azt érezték, hogy a zarándoklelkülethez ennél több kilométerre van szükségük. Ezért döntöttek amellett, hogy végül az egész útra vállalkoznak:

Az északi útvonalat választották Iruntól indulva, amiről később megtudták, hogy fizikailag az egyik legmegterhelőbb, de ugyanakkor a legszebb útvonal Santiago del Composteláig. Az sem könnyítette meg számukra az utat, hogy folyton azt hallották másoktól, hogy vigyázzanak, mert

Tervezés fél évvel az indulás előtt

Már tavaly decemberben elkezdték tervezni az út logisztikai részét, hiszen a szabadságokat, a munkát és az itthon maradt kamaszgyerekek felügyeletét is meg kellett oldaniuk. Profi túrázó bakancsokat vásároltak, és

Az útvonal megtervezése viszonylag könnyű volt, hiszen van erre számtalan alkalmazás, amely az útvonal és a napi átlag kilométerek megadásával részletes tervet ad ki. Az indulás és a hazatérés idejét tervezték meg előre, és váltották meg a repjegyeket Kolozsvárról Barcelonába, majd a spanyol-francia határ menti településre, Irunba, az indulás helyére. Hazafelé pedig Portóból, Portugáliából repültek Barcelonába, onnan Kolozsvárra.

„Ez megadta a keretet, és úgy számoltuk a napokat, hogy legyen biztonsági napunk is, hogyha valami történne. Csak a kezdő- és a végpont volt megtervezve szállás szempontjából, mert a zarándokszállóknál, meg néhány hostelnél is legfeljebb egy héttel előre lehet csak foglalni.

A megszokott mókuskeréktől távol minden kicsit más

Az út fizikailag nem okozott fájdalmat nekik, legalábbis olyat, amin ne segített volna egy szem gyulladáscsökkentő gyógyszer – tudjuk meg Félixtől, akinek egyszer begyulladt a lába, de hamar túl volt rajta, sőt holtpontokra sem emlékeznek, amikor legszívesebben újratervezték volna az egészet.

Az óceánpartokkal (pontosabban a Vizcayai-öböl), erdőkkel, dombokkal tarkított táj teljesen magával ragadta őket, és olyan helyzetekben találták magukat, amikkel itthon a mindennapi városi létben, a megszokott mókuskerékben nem találkozik az ember. „Késő délután sétálsz a domboldalon, és hallasz egy lódobogást, szembelovagol veled két tinédzser: filmbe illő jelenet volt. Ezek teljesen feltöltöttek minket” – emlékszik vissza Boglárka, hiszen időről időre szükségük is volt a „feltöltésre”, érezték, hogy néha meg kell állni enni, vagy legalább édességet enni, vizet inni.

Az útiköltség keretét személye válogatja, hiszen van, aki szállodákban száll meg, a csomagját futárokkal viteti tovább, és van, aki minden kényelmet megvon magától, saját maga főz az út során. Boglárkáék a kettő között voltak, nem engedték el a reggeli kávét és a reggeli étkezést, amelyeket helyi kisvendéglőkben, kávézókban fogyasztottak el, és naponta ettek meleg ételt is,

Ha kisétál a Maros-partra, ugyanaz a csend fogadja

A házaspár úgy érzi, megerősítette őket az út Isten-hitben, vállalásban, a természet iránti csodálatban. „Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy a helyemen vagyok hitélet szempontjából is. Nem kell elutaznom kétezer kilométerre, mert ha kisétálok a Maros-partra, ugyanaz a csend, ugyanaz a természet fogad.

A Református Kollégium iskolalelkésze pedig bevallotta, az El Camino megerősítette egyszerű, már-már elcsépelt gondolatokban, amiknek nem mindig látjuk a valóságát.

De számos új barátságot is adott az út Félix és Boglárka számára, hiszen megismerkedtek több, a világ különböző pontján élő zarándokokkal, akikkel noha nem együtt gyalogoltak, de sokszor találkoztak a szállásokon vagy a kereszteződésekben, anélkül, hogy megbeszélték volna. Ezek is megerősítették őket abban, hogy

Ha kimegyünk a világba, már nem olyan félelmetes

A házaspár ugyanakkor azt is átélte a zarándokút során, hogy egy ismeretlen élethelyzetben ők ketten mennyire jól „újraprogramozzák” magukat, és hogy működnek párként más napi rutinokkal, más feladatokkal, amelyekből többet hazahoztak magukkal, ilyen az előretervezés is.

Amikor a szobából figyeljük a nagyvilágot a hírek révén, akkor nagyon félelmetesnek tűnik, de hogyha kimegyünk, és személyesen megtapasztaljuk azt, már egyáltalán nem olyan félelmetes. Ezt élte át a két zarándok is, akiket sokan figyelmeztettek előtte, hogy sokszor ellenségesen fogadják a zarándokokat a helyiek, akiknek már elegük van a gyaloglókból, de ilyesmivel nem találkoztak, hiszen

„Megérkeztünk Irunba a templomhoz, hogy megszerezzük a zarándok-útleveleket, de zárva volt minden. Miközben jártam körbe, egyszer arra lettem figyelmes, hogy a mellettem levő tömbházból integet valaki, és mutatja, hogy menjek körbe a kapuhoz, csengessek, mert ott kell bemenni, mindenképp akart segíteni. Sok ilyen apró kedves és figyelmes gesztusban volt részünk, ami előreviszi az emberiséget, nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni” – teszi hozzá Boglárka.

Furó Félix református lelkész hozzáteszi, egy ilyen zarándokúton rá vagy kényszerítve arra, hogy lelassulj, és valóban meglásd a természetben a szépséget, de nem tudsz emberek mellett elsuhanni, szóba állsz velük, valakit megismersz, valaki csak egy jó szót szól hozzád. „Ezért bárkinek ajánlom, aki szeretne lelassulni, vagy úgy érzi, hogy már túlpörgött.