Tudásátadás stressz- és tudománymentesen

Tokány készült vasárnap este az alfalvi művelődési ház udvarán. Volt, amivel meglocsolni is, hiszen sokan érkeztek, és nem üres kézzel. Sándor Csaba az ötletgazda. A helyszínt is ő választotta, a miértre a válasza egyszerű: „Azért, mert édesanyám alfalvi. Ezen felül pedig azért, mert van néhány izgalmas dallam, ami a Bartók-gyűjtésekből előkerült. Nagyon mély szövegében és dallamában, és arra vagyok kíváncsi, hogy most előkerül-e azok valamilyen változata vagy valami olyan régi népdal, amit elfelejtettnek hittünk. Minthogy az ének és tánc nem elválasztható, így beszélgetéssel kezdjük, amiből aztán nótázás lesz. A zenészek itt vannak, s így a nóta akármikor átmehet táncba.”

A gyűjtés módjára is válaszolt: „A gyűjtésnek én a tudományos megközelítésétől kicsit visszariadok. Úgy gondolom, az a rengeteg idős ember, aki őriz magában sok-sok régi népdalt, megérdemlik, hogy szőrmentén bánjunk velük. Először be kell férkőzni a bizalmukba. Mert az idős embernél minden nap más, nem lehet tudni, hogyan ébredt, mije fáj, mikor és mire nyit ki feléd. Ez annyira gazdag, hogy érdemes hagyni, történjen úgy, ahogy jön. Stresszmentesen, tudománymentesen. Viszont ha ott van húsz barátod, akik ilyesmivel másképp nem foglalkoznának, elmennének az öregek mellett, és nem tennének fel egy kérdést sem, akkor lehessenek egy ilyen alkalomnak részesei. Ami aznap felszínre jön, az legyen egy közös ajándék.”

Az említett „húsz barát” a Porozó táncklubba járók egy része. Nem zárt közösség, azoknak van köztük helyük, akik néptáncolni akarnak akár diákok, akár ötven év fölöttiek. Hetente egyszer a Gyergyószentmiklóson van a találkozó, de eljárnak a szárhegyi, a remetei táncházba. A gyergyószéki települések szinte mindegyikében van legalább egy porozós, de a táncoktató szerint a legerősebb magot az újfalviak képezik, akik önerőből néznek egyre mélyebbre a gyergyói népzenébe. „Nemcsak muzsikálják a gyergyói zenét, hanem fontosnak tartják, hogy ők a gyergyói zenének az éltetői. És ez nagy szó.”

Ilyen ifjú társaság várta az idős embereket a művelődési házban. Valami újat akartak kapni az eddig szerzett tudásukhoz. „Azt mondják a tudósok, hogy már újat nem nagyon lehet termelni. Viszont közösséget formálni lehet – mondta Sándor Csaba. – Ha ide bejön hat idős, asszonyok, férfiak vegyesen, és ők majd úgy mennek haza, hogy tele lesz a szívük, ha azt mondják: ezek a fiatalok kíváncsiak ránk, s ezt a komájuknak is továbbmondják, akkor a következő alkalomra már egymást szólítják meg, s keresni fognak emlékeikben, hogy még adhassanak. Mi most régi dalokat kérünk tőlük, és az együttlét élményét adjuk. Ezt ők legközelebb újra meghálálják. És ha ez megtörténik, akkor minden megvan.”

Érkeztek is az idős emberek: Nagy Teréz és Vad Erzsi Borzontról, Alfaluból Vizoli Demeter, a jó „zsukás” hírében álló idős táncos mellett az asszonyok is: Kis Amáli és Nagy Erzsébet, sőt még Kis Erzsébet, Sövér Elek húga is ott volt. A muzsikusok értették a dolgukat, úgy húzták, hogy az kikövetelt még egy szakaszt, amibe mindenki bepótolta azt a részt, ami felsejlett benne a régmúltból. Magukon is meglepődtek az idős emberek. Vizoli bácsi akkor, amikor egy olyan dalba kezdett, amit tízévesen énekelt utoljára: „most is tudom a szövegét, pedig soha le nem írtam” – mondta, s aztán megpótolta: „Annak idején mi sokat énekeltünk, egymástól tanultunk, de ha bekerült egy kazetta, az kincset ért. Egész éjszakákat dúdoltuk. Akkoriban divat volt énekelni. Az utcán is.”

Balázs József festőművész, akiről azt hinnénk, kisujjában van minden, ami alfalvi, szintén csodálkozhatott: „ez mágia, ami itt történik. Az idő megállt, s a teremtés, a népdalokon keresztül újratölti magát.”

A farsangi találkozót újabbak követik – ez az elképzelés. A böjtben „megemésztik”, átelmélkedik, amit eddig kaptak, s aztán ha újra vágynak egymás társaságára, húsvét után üzennek utánuk: kíváncsiak rájuk. S ami addig felszínre kerül az öregek lelkében, lesz, akiknek megmutatni.

Csibi Márti, Balázs Katalin