Kölcsönös lecke a népi tudástárból

Fotó: Balázs Katalin

Harangozó Imre magyarországi néprajzkutató tartott előadást a remetei néptánctáborban. Adott és kapott leckét, hisz a népi motívumok jelentését csak elkezdte, hallgatósága pedig folytatta a gondolatot, így a kis táncosokkal szinte egymás szavába vágva osztották meg ismereteiket a lélekmadárról, a halottat túlsó partra juttató csónakról, a ló jelképéről, a táltosról, az élet fájáról.

Balázs Katalin

2012. augusztus 09., 15:442012. augusztus 09., 15:44

2012. augusztus 09., 18:522012. augusztus 09., 18:52

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

A gyergyói tánctábor keretében minden este tartanak előadásokat, mint kiderült, igencsak értő közönségnek. Az alig több mint tízéves tánctanoncok is ismerősként járnak a népi motívumrendszerek világában, így például szerda este Harangozó Imre néprajzkutató előadása párbeszéddé, majd műsoros rendezvénnyé alakult.

Amint a meghívott néprajzkutató elmondta, térerő-, villanyáram- és gázolajfüggő lett a mai ember, eltávolodott a lét természetes formáitól. Pedig akinek birkája van, annak gyapja is, akinek lova, az tud fát hazavinni, nem fagy meg, és ha Istennel is megtartja szoros kapcsolatát, nem kell féltenie jövőjét. A közösség összetartásának fontos eszközeként jelölte meg a táncot, hisz ha a kisfiú a táncban meg tudja fogni a lány kezét, derekát, felnőttként sem lesz „mutuj” ember abból, nem hal meg vénlegényként. A szülőföld és otthon szeretete mellett a pénz ördögére is kitért Harangozó: „A pénz kell, de oda kell tenni, ahol annak a helye van. Az ember pénzből, de nem a pénzért él.” Sorban fejtették meg a kézimunkán látható motívumok jelentéseit, a közönség hol kérdezte, hol kiegészítette a néprajzkutatót, senkinek nem volt idegen a képeken bemutatott osztováta, a ványoló, a vízimalom.

Régi imádságot osztott meg a jelenlévőkkel a remetei Petréd Amália, „Fekete a barnamedve szőre, mint a babám sűrű szemöldöke” – énekelte a közönség. Portik Szájda Jenő hegedűn, Petréd Bálint harmonikán kísérte, aztán talpalávalót is kellett húzniuk a zenészeknek, hisz színpadra lépett a nyolcvanhét éves Kinda János és felesége, Veronka néni. „Bolondok vagyunk, levegőt is alig tudunk venni már, de táncolunk” – mondta Veronka néni, hites ura pedig bevallotta, fájnak a lábai, de csak addig, amíg a zenét meg nem hallja, mert akkor nem lehet ellenállni a táncvágynak. „Csak az a baj, hogy Veronkát nem lehet már rendesen kifordítani” – jegyezte meg vicces-kesernyésen.

Szó, ami szó, nem unatkozott Remetén a néprajzkutató; az általa adott tudásért cserében busás jutalmat kapott. Amint a sajtónak elmondta, úgy látja, nem kell félteni ezeket a gyerekeket, az itt élő embereket, hogy megfeledkeznek a gyökerekről, elkallódik a múltjuk.