Csomafalvi falunapok: hitvallás és hála

A falunapi gazdag programsorozat koronája minden esztendőben a búcsús szentmise, mely alkalom az elszármazottakkal való találkozásra, egymás számbavételére, reménnyel imádkozásra. Az ünnepi szónok, Anaklét atya ferences szerzetes, bár nem titkolta, aggódik, amiért sokan eltávolodtak az egyháztól, görbe utakon járnak, hit nélkül élnek, és nem tudnak jó példát átadni a gyerekeiknek, azt is látta, rengeteg hívő imádkozott, énekelt együtt az ünnepen. A hogyan kell élni kérdésére adódott a válasz: hit nélkül nem érdemes; ha hitünk nincs, magunkra maradunk, hit nélkül nincs kitartás, elveszítjük az ajándék iránti érzékünket. „Ha valaki veled találkozik, milyen élményben részesül? Lesz része istenélményben?” – tette fel a kérdést a ferences szerzetes, ennek megfontolását javasolva.
Az ünneplőket Ferencz Antal plébános lelkesítette, hangsúlyozva, a jövő a sírig tartó, gyerekeket adó házasság, és külön köszöntötte a várandós asszonyokat, emlékeztetve mindenkit: Isten mindenkit számon tart, mindenkinek tudja a nevét.

Köszönet és elismerés

A csomafalvi közösség is számon tartja fiait, nem feledkezik meg azokról, akik kiemelkedően sokat tettek, tesznek falustársaikért. A falunapi dísztanácsülésen közülük hármat tüntettek ki.

Díszpolgári címet kapott Borsos Géza, akinek életrajzi adatait, eddigi tevékenységeit hosszan kellett sorolni. A közösségi szervező, a fiatalok és tehetségesek támogatója, Borsos Miklós hagyatékának őrzője, egykori parlamenti képviselő, a székely önrendelkezési törekvés zászlóvivője mint mondta, a felsorolt érdemei közül, arra a legbüszkébb, hogy pedagógus, iskolaigazgató lehetett élete nagy részében. A személyiségfejlesztő iskola megálmodója és megvalósítója már a múlt rendszerben elérte, hogy országszinten az egyik legfelszereltebb tanoda Csomafalván volt: „eredményeket értünk el, anélkül, hogy piros-sárga-kékre festettük volna az iskolát és önmagunkat. Ez életem legnagyobb megvalósítása” – vallotta a kitüntetett.

Csomafalváért Díjat kapott néhai ifj. Szász Ferenc is. Az özvegye által átvett post mortem elismerés arra emlékezteti családját, hogy Szász Ferencet nem felejtik a csomafalviak. Számon tartják, hogy félszáz családnak a megélhetését biztosította cégénél, hogy olyan minőségű famegmunkálást mutatott fel, melyre a nyugati piac is örömmel volt vevő, hogy első szóra támogatta a közösségi kezdeményezéseket, de az egyéni kérésekre sem mondott nemet. A jelenlévők egy perc néma csenddel adóztak emlékének.

Kosután György tanárnak járt az Önkormányzati Érdemdíj. A földrajztanár gondolatait ma is tudják idézni egykori tanítványai, munkájára bizonyíték a negyven év tanárkodás mellett az első, általa készített csomafalvi útikalauz, vagy akár a falumonográfia, melyet ma is megbízható forrásként használnak sokan kutatómunkájukhoz. „Humorát és egészségét őrizze sokáig!” – kívánta méltatója, ő pedig szerény szavakkal juttatta az ünneplők eszébe: az életben, akár a tanteremben, egy dicséret felér száz szidással.

Dicséret és ösztönzés

A közösségért tevők elismerése e falunapon átlépte Csomafalva határait. Itt zajlott a Magyar Művészetért székelyföldi díjkiosztó gálája, itt adták át az Ex Libris-kitüntetéseket. A díj létrehozója, Gubcsi Lajos Borsos Géza segítségével szervezte meg a rangos gálát, hogy elismerés, biztatás jusson azoknak is, akiknek munkája a közösség szemében természetes, így nem sűrűn jut számukra kitüntetés.

Ex Libris-díjat vehetett át a csomafalvi Belcanto Egyesület, Ambrus Ágnes tanár, Balázs József és Borsos Gábor festőművész, Damó Gyula tanító, a Domokos Pál Péter Dalegylet, az Erdélyi Gyopár szerkesztősége, Gyergyószentmiklós polgári közössége, az alfalvi Domokos Pál Péter Egyesület, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, a vargyasi Sütő család, a Salamon Ernő Gimnázium a Hagyományőrző napok szervezéséért. Két kitüntetett, a Sepsiszéki Nagy Balázs és családja, illetve Máthé Kriszta nem lehetett jelen a színvonalas, méltatásokban és köszönetekben gazdag rendezvényen, ahol a biztatás szavai csengtek leghangosabban.

A jó hangulatú díjkiosztó gálán a vargyasi bútorfestő család fogalmazta meg saját példájával a feladatot. Sütőék közel 450 éve generációról generációra adják át a bútorfestés hagyományát. Mi tartja életben az ősök mesterségét, mi tartja itt és össze a családot, erről mondta el Sütő István: „Amikor még kicsik voltak, nyakunkba vettük feleségemmel a gyermekeket. Kimentünk a hegyoldalba, s mondtam nekik sorban: nézd meg, fiam, ez mind a tiéd. Nem telekkönyvileg, hanem a szívedben.”