Gyermekkacagás zsíros kenyérért cserébe

Három éve van Alfaluban Böjte Csaba-féle napközi otthon, a kezdetekkor huszonketten, ma huszonhatan járnak oda, és nemcsak iskolaidőben, hanem délutánonként is, mert a hajlék már táborhelyszín is volt. „Fel sem fogtam, mi mindent kell vállaljak, amikor Csaba testvérnek azt mondtam, akarok egy kertes házat” - vallotta be Ferencz Júlia, az alfalvi napközi nevelője a névadó ünnepségen.

Tábor az iskolában

Júlia alfalvi születésű, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány szárhegyi otthonában kezdte munkáját, másfél évig bentlakásos nevelő volt. Csaba testvér megfogalmazása szerint ő is a „kicsi a halom, nagyot kíván” része volt, ott élt a gyermekekkel, ott aludtak sorban, egymás mellett a nagy hálóban.
És szintén a nagy halom része volt most nyáron, amikor kéthetes táborozást szervezett az alfalvi gyerekeknek. Éppen ott járt egy napon Böjte Csaba, s mint mondta, nagyon meglepődött, hogy a házban földre terített paplanokon játszanak, alszanak a gyerekek, hogy a patakra járnak fürödni, szalonnát sütnek... táboroznak. Mondta is, ilyennek képzeli az igazi iskolát, ahonnan vakációban kihordják a padokat, s tábori szállássá változik, olyan iskola, ahová a gyerkőcök nemcsak szívesen járnak, hanem akár be is költöznek.

Tanulni akarnak, nemcsak felnőtté válni

Tavaly nyáron sikerült megvásárolni a házat, hogy a napköziben ne csak házifeladat-megoldás történjen, hanem legyen zöldségtermesztés a veteményes kertben, udvar a játszáshoz, erősítse a családi otthont, amint a ferences szerzetes fogalmazott, „mentőcsónak legyen a nagy hajó mellett”.

Böjte Csaba tapasztalatairól is beszámolt. Az intenzív oktatás önmagában is teher a gyereknek, hát még akkor, ha nincs nagymama, aki otthon várja, sőt még a szülőkre sem lehet számítani, szegények vagy éppen külföldön vannak.. A gyerek nem tud készülni a másnapi tanórára, megszidják, jön a kudarc, majd apuka is megveri, így jobbnak látja elkerülni az iskolát. „Én is ezt csinálnám hasonló körülmények között” – jelentette ki Csaba testvér, hozzátéve, amióta napközi otthonokat hozott létre, azt tapasztalja, a gyerekek egyre ritkábban bukdácsolnak, sőt nyolcadik után szeretnének továbbtanulni, felnőttként nem csapnyesők akarnak lenni.

Esküvőhalasztást igényelt a házfelújítás

Különös történet a házfelújítás. Sikerült ugyan megvásárolni a birtokot, a hátsó házban folyhatott is a tevékenység, de az első lakhatatlan volt. Júlia próbált haladni, de a mindennapi problémák kifárasztották, emiatt a feladást fontolgatta. Csaba testvér egy hétre elvitte magával, és amikor hazajött, csak annyit ismételgetett: „annyira jó volt”. Ősz elején kezdődtek a munkálatok, és már be is fejeződtek. „Nem vagyok még férjnél, csak menyasszony vagyok. Idénre terveztük az esküvőt, de a házfelújítás miatt egy évet halasztottuk. Itt dolgozott az egész családom, párom, szüleim, még a nyolcvanéves nagymamám is... ő varrta meg a függönyöket. De segítettek a kollégák is, most az ünnepségszervezésnél nem tudtam mindenre figyelni, ők szóltak, vagy készen hozták, ami hiányzott. Hát ez ad erőt, és pezsgést az életnek” – mondja a nevelő.

A hátsó ház sem marad üresen, vendégház lesz, ahol „ha jön Csaba testvér a vendégeivel, őket szállásoljuk el, de kiadjuk más csoportoknak is, kedvezményesen, hogy a bevételből fenntarthassuk magunkat. Gyerek van, eddig huszonhatan fértünk csak el, de az új házba a várólistán lévők is jöhetnek”.

Elhessegetni az előítéleteket

Alfaluban, akár más településeken, nem fogadták a községlakók osztatlan örömmel a napközi otthon létesítését, a rászoruló szülők is féltek, megszólják őket. Az ünnepségen már a gyerekek büszkén mutatták be verses-dalos műsorukat, és az udvar megtelt szülőkkel, hozzátartozókkal is. Csaba testvérnek ez húsz év munka után már teljesen természetes: „Elmondok egy történetet: nemrég egy ember azt mondta nekem, hogy náluk a faluban nincs szegény. Mondtam, tőletek is van nálam gyerek, a faluvégi pásztoré. Azt mondja, az egy részeges disznó, a gyerekét vízbe kellene fojtani. Egy gyerek miért hibás, ha egy részeges ember családjába született belé? Azt is hiszem, nem igaz a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. Én húsz év alatt megtapasztaltam, hogy nagyon sok alma nagyon-nagyon messze tud gurulni a fától, ha egy kicsit segítünk is nekik ebben. Tehát én arra biztatnám az embereket, hogy ne legyen előítéletük, a szülők vétkét, hibáját ne kérjük számon a gyerekektől. És ne válogassunk nemzetiség szerint se, mert őket is Isten adta. Vannak előítéletek, vannak fenntartások, de főleg addig, amíg meg nem ismerik ezeket a gyerekeket. Tusnádon, amikor a házat létrehoztuk, kírták az újságba, hogy én inkább night klubot kellene indítsak, mert az legalább vonzaná a turistákat, mert hogy fog kinézni, ha a purdékat összeszedem a város közepére. Mikor beindult, látták, milyen ügyesek a gyerekek, minden ünnepen ők szerepelnek, eltűntek ezek a hangok. Sokakban előítéletek vannak, ezek kell elmúljanak.”

Adakozókat várnak a „váltóházba”

A napköziben oktatják, de nevelik is a kicsiket, és nemcsak a fejüket töltik meg, gyomrukba is kerül táplálék. Júlia főz, polgármesteri ígéret alapján, továbbra is számít az önkormányzat támogatására, s reméli, a község lakói is megtartják jó szokásukat, mindig kerül az asztalra legalább zsíros kenyér. Csaba testvér is erre biztatta az ünneplőket: „ha egy üveg zsírt hoznak, megköszönjük, s ígérjük, nem fog megavasodni, átváltjuk azt gyermekkacagásra”.

Gondviseléses költségvetés

A névadás öröme mellett egy gondolat vélhetőleg nemcsak engem foglalkoztatott: manapság gyakran elhangzik, hogy egy fiatal párnak házat vásárolni szinte lehetetlen, többnyire csak álom marad, gyereket vállalni pedig több mint rizikó. Hogyan sikerül mégis Csaba testvérnek évente akár több házat is vásárolni, gyerekseregeket istápolni? Íme, a legtöbb gyermekes, Szent József-i értelemben vett apa válasza: „A héten fogadtam be újabb három gyereket. Félelmetes volt bemenni abba  az alcsíki kicsi házba, az anyuka meghalt, a fogatos apuka három gyermekét próbálta gondozni... Tízéves kislány lett az édesanya, ő főzött, mosott.... össze voltak szegények vegyülve a mocsokkal. Úgy gondolom, nem csak én megyek be az ilyen házakba, hanem az élő Isten is. Ha nekünk tud fájni az, hogy véreink, a hozzánk hasonló székely emberek gyerekei ilyen mély nyomorba tudnak süllyedni, fűtetlen házban élni, az Istennek százszor jobban fáj. Ő indít jó embereket, hogy támogassanak, segítsenek. Most is Ausztráliában meghalt egy bácsi, ránk hagyta a házát, ha sikerül azt eladni, megint egy pár otthont tudunk itthon, Erdélyben nyitni. Miért gondolt az a bácsi pont ránk? Gondolom azért, mert a Jóisten indította. Mi nem állami, hanem gondviseléses költségvetésből élünk, és úgy tűnik, hogy ez működik, újból és újból jön valaki, valamit ajándékoz, biztat, és valami megvalósul. Ha elmondanám, hogy ez a ház is milyen kevés pénzből valósult meg, akkor sokan nem hinnék el. De miért? Mert aki a cserepet adta, önköltségi áron számolta, aki a vizet vezette, nem kért munkadíjat, de még a csövet is Isten nevébe adta.... és a sok kicsi összegyűl. Sokszor mondtam: aki nem hiszi, hogy mennyi jó ember van a világon, álljon neki valami jót tenni, és meglátja, hogy a föld alól is jó emberek fognak előbújni.”