Műemlékek: identitásunk épített őrzői

– Mióta beszélhetünk műemlékvédelemről?

– A műemléknek és az örökségnek a fogalomköre akkor kezdett kialakulni, amikor leszakadtak attól az emberek, hogy a hagyomány irányítása alatt tegyenek dolgokat, alakítsák a környezetüket, és bizonyos műveltségi szinten felismerték a régi dolgokban levő értéket, ami már nem használati, hanem régiség-érték, etikai, esztétikai. A fogalom a tizenkilencedik század végére és a huszadik század elejére alakult ki, és ez főleg azért lett mára betonbiztos fogalom, mert úgy felgyorsult az idő, hogy a valamikori spontán formaképződés elveszett. Van most is, mert mindenkinek szüksége van arra, hogy alakítsa a környezetét, de nem a hagyomány irányítja már. Vége annak, hogy nagyapám hogyan csinálta. S ennek a gyorsaságnak kitéve a spontán formaalakítás olyan, amilyen. Hozzájön még az újgazdagság, ami tetézi a bajt. Az örökséggel szembeni magatartás jól rendszerezett leírását Tamáska Máté magyarországi szociológus adja. Azok közül, akik az örökséget védeni akarják, egyik fele nosztalgikusan folklorizál, másik fele pedig szigorúan, autentikusan, válogatás nélkül őriz. Ez az utóbbi a múzeumok, tájházak világa, a másik az organikus irányzatot kedvelőké, akik falun régi kúriák mintájára építenek újat. Maga szokott Kós Károly- stílusában tervezni? – szokták kérdezni tőlem. Tehát vágynak a hiteles, hagyományos formára, és bár ez már művi építészet, nem népi, de nagyon erős, meghatározó formajegyek vannak benne, amihez az identitásunkat kötni tudjuk. Kiemelkedő értékkúpok a mi történelmi tájunkon, ezekhez ragaszkodunk. A nosztalgikus örökségvédő meglát egy régi falusi valamit akárhol, és mikor épít egy újat, belementi abba a régi ablakokat vagy az oromzatot. Stilizálva folklorizál tulajdonképpen. Tudatosan, mert szereti, mintaként alkalmazza és rengeteget használ a régiből. A másik ág a múzeumi igényességű, autentikus örökségvédelem. Ott mese nincs, mindent próbálunk úgy megtartani, konzerválni, ahogy volt, mert tudjuk, hogy az értékei között ott van a hitelesség, a régiség, a történelem. Az ilyen tevékenység nem keveri össze a régit az újjal.

– Mi alapján nyilvánítanak egy épületet műemléknek?

– Úgy kell elképzelni, mint egy szentté avatási pert azt, amikor egy műemléket műemlékké nyilvánítanak. Készülnek róla felmérések, tájékoztatási rajzok, egy egész adatköteg a múltjáról mindenféle dokumentumokkal, egy általános nagy értékelés, egy leírás, művészettörténeti, történeti, mindenféle szempontokból, és akkor egy bizottság elé kerül, ahol jól meghányják-vetik, hogy helyi B-kategóriás vagy országos jelentőségű A-kategóriás műemlék lesz.

– Mi szerint sorolnak be egy műemléket A- vagy B-kategóriába?

– A kvalitásaitól, a minőségétől, a jelentőségétől függ. Aszerint, hogy mennyire fontos, mennyire jól elkészített, mennyire jellemzi a korát. Csúcsteljesítménye korának például a Mikó-vár, ami épen is maradt hála Istennek, itt-ott belematattak, de azért az egész vázában épen van. Csíkszeredában B-kategóriás műemléktípus a Márton Áron Gimnázium, gyönyörű, nagy és szép, de Majláth püspök idején több hasonló épült Erdélyben.

– Beszélünk épített örökségről és műemlékről. Mi a különbség a kettő között?

– A műemlék az, aminek jogi státusa van, szerepel a műemléklistán. A jégheggyel tudnánk legjobban jellemezni: a műemlék kategória a jéghegy csúcsa, ami kilátszik a vízből, az épített örökség pedig a víz alatti kilenc-tized rész. Rengeteg olyan nem listázott, nem műemlék épületünk van, ami azért az örökségünk része. A Fiság mentén bemegyünk valamelyik faluszegbe, és olyan épületeket, együtteseket látunk, hogy az múzeumba való. Védelem alatt kellene legyen, csak a szegénység konzerválja sajnos, semmi egyéb nem védi. Mert az emberek, ha egy kicsi pénzhez jutnak, lebontják és építenek helyette egy olyat, ami távol áll az értékeinktől. A gazdag ember, ha művelt, szintén konzerválja a régit, még ha nincs is szüksége rá, megbecsüli, az újgazdag műveletlen ember lebontja, felemészti és helyébe teszi az újat. A műemlék már a fizikai állaga miatt is pusztulásra van ítélve: bomlik, szűnik meg az autentikus anyaga. Ez egy visszafordíthatatlan folyamat. Ezt tudnunk kell, nem kell illúziókba ringassuk magunkat. Viszont nem mindegy, hogy mivel töltjük fel a keretet, mivel építjük vissza.

– Hargita megyében a műemlékállomány milyen állapotban van? A műemlék épületek mennyire vannak felújítva?

– Az elkészült stratégiában is látható, hogy különböző állapotban vannak a műemlékeink. Akad egy-kettő elpusztulva, akad olyan, amelyik gyors beavatkozást kér, van, amelyik csak karbantartást igényel, és van, amelyet aránylag jól helyrehoztak. Egyes dolgok sajnos eltűntek, főleg faluhelyen, malmok, ványolók, majorok, ezek egy része már elpusztult, vannak karbantartottabbak és olyanok is, amik mostanában mennek tönkre. Tehát átlagosan gyenge az állapotuk, de nem gyengébb, mint máshol. Az egésznek a jellegét kell nagyon jól megismerni. A műemléki tevékenységnek körülbelül olyan a jellege, mint az időskori rehabilitáció. Nem csinálhatunk „élsportolót” egy műemlékből. Viszont körbe tudunk venni egy bölcs öreget fogékonyan, kisugárzását és lényegét tovább tudjuk vinni. Azt tisztelem abban a társaságban a megyénél, amely most Borboly Csaba idejében működik, hogy megkérdez minket, építészeket. És adnak a szakma véleményére. Az egyházi műemlékeket eddig is támogatták, ami viszont újdonság és erős dolog – ami nem műemlék, hanem épített örökség –, az a falukép értelmezése, értékelése és ezeknek a szabályozása. A településeknek a rendezési tervébe be fog épülni egy profi falukép-dokumentáció. Értékelt faluképi elemek lesznek szabályozva és védve benne. Ebben nagyon elöl jár a megye országos szinten, és abban is, hogy igénye volt egy stratégiára.

– A stratégiában amellett, hogy bemutatja a műemlékállományt és annak állagát, a műemlékek helyreállítására, fenntartására, hasznosítási lehetőségeire több programcsomagot állított össze. Miért lényegesek ezek a műemlék-helyreállítási programok?

– Művelés, oktatási és szakmai szempontból is lényegesek ezek a műemlék-helyreállítási programok. Ezeket tanulni lehet, szakértőket kinevelni, szakmunkásokat kiképezni és így tovább. A műemlék-helyreállításkor nem az anyag drága, amit beletesznek, hanem több fizetést kapnak az emberek, mert különleges munka, kézműves jellegű. Egy ilyen programban a kifizetett pénznek nagyobb az aránya a bérek irányában, ami egy jó dolog, mert a család többet lát belőle. Ő maga csinálta és vitte haza a pénzt a családjának. Ezek mind ilyen társadalmat megvibráló, felmelegítő dolgok, az eredmény pedig az, hogy visszanyertük azt a potenciális értéket, megvan nekünk, ez tudatosodik is bennünk, aktív a memóriánk, tudjuk, hogy az a kastély hogy és mint volt, és identitásunk is erre alapozódhat.

– A helyi társadalomban látszik-e egyfajta felismerés a műemlékek fontossága iránt?

– Kicsi látszik. Van, hogy nem ismerik fel az értékét, de nem is zavarja őket különösebben, egyszerűen hagyják és akkor elszomorítóan szétbomlik, veszélyes állapotba kerül. Innen még visszafordítható, ha felfigyel rá valaki. Akár az állam, ez ugyan ritkábban jellemző, hanem vannak olyan körök, helyi műemlékvédők, akik meghúzzák a vészharangot és visszahozzák az örökséget abba az állapotába, ahol potenciális értéket jelent. Nagyon gyakran nem ismerik fel az értékét, sőt ott áll a műemlék, és azt mondják rá, hogy a fejlődés útjában áll. És mivel a fejlődés gátját képezi a tudatukban a műemlék, ezért nekifognak elrontani azt. A műemlékvédelem is evidens dologgá válhatna, ha mindenki érzékenyítve lenne erre. Az óvodától kellene kezdeni a helyismeret, a községednek, a közösségednek a szeretetét, megértését, mert akkor a normális úton történne ennek az értéknek az átadása, ifjakba oltása. A cél az lenne, hogy a közösségek autonóm módon tudják, mit kell csináljanak örökségükkel, és ezt hogyan oldják meg. Ezt a neveléssel lehet elindítani.