Orendi Éva: bármihez kezdtem, szívvel-lélekkel csináltam

Olyan jól sikerült, hogy máshová is elhívtak, sőt még Fodor Sándor is nagyon meg volt elégedve az előadással. Színvonalasabbá tette az, hogy a Barozda Együttes zenélt nekünk. Van is egy CD-nk erről az előadásról, annak szeretném idén kijárni az útját, hogy valamilyen formában újra kiadhassuk.

Végül évekig működtünk, Csipike mellett más darabokat is megtanultunk, még Budapesten is szerepeltünk. Sőt, még díjat is kaptunk, de persze nem a díjért csináltuk, hanem a gyerekekért. Hihetetlen, ahogy felnőtt emberek mellém álltak, bár kisgyerekeik voltak, de jöttek próbákra, szívvel-lélekkel csinálták.

– Ha már a gyerekekről esik szó, a cserkészetet is érintenünk kell, hiszen az ön nevéhez köthető a csíkszeredai csapat létrehozása.

– Engem Szárhegyen avattak fel cserkésszé, Csíkszeredában viszont már én alapítottam a még ma is működő Bocskai István Cserkészcsapatot. Még ma is azt az emblémát használják, amit én terveztem. Az is egy fantasztikus dolog volt. Magyarországra vittem a gyerekeket, a Magyar Cserkészszövetségnek voltam a tagja. Szép fejezete volt életemnek, s mindezt a munka mellett csináltam, szerveztem. Benne voltam, benne éltem, azok a pillanatok, érzések, amiket ott átéltem, fantasztikusak voltak.

– Önt ismerve úgy is gondolná az ember, bármihez lát, szívvel-lélekkel csinálja.

– Másképp nem lehet. Érdekes, hogy a bábszínház, a cserkészet mind önkéntes munka volt. A közért tettük, és ez nagy dolog.

Nyugaton működik, számtalanszor voltam például Svédországban, és láttam, hogy akár kerteket, utcákat sepernek közösen, hogy szebbé tegyék. Egykoron, ha lementem a tömbházam elé, hogy kicsit rendezzem a környezetet, sokan megmosolyogtak. Azóta ezen a téren már van változás. Szintén ilyen önkéntes indíttatása volt a kóbor kutyák megmentésének is, ami szintén egy igen érdekes fejezete az életemnek.

Azt sem nagyon tudtam, hogyan működik egy alapítvány, Magyarországon látogattam meg hasonló menhelyeket. Adtak tanácsot bőven, adtak terveket is, hogy körülbelül hogyan kell kinézzen egy állatotthon, és alapszabályzatot is onnan kaptam. Nem tudom, honnan jött az elhatározás, hogy én ezt meg fogom csinálni, bár sokan azzal „biztattak”, hogy ebből nem lesz semmi. Magyarországon is azt kérdezték, telkem van-e, házam van-e? Semmim nem volt, csak a kóbor kutyák. „Akkor abból nem lesz semmi” – mondták, és végül is engem ez erősített meg, hogy megmutatom, igenis lesz belőle valami. A városvezetéstől kaptunk erre a célra a város szélén egy 15×70 méteres istállót, ahol pár héten belül már 120 kutya volt. Semmiféle támogatásban nem részesültünk, saját pénzemből, amit tudtam, vettem, és még került pár aktív személy mellém, akik jöttek, segítettek.

Nehéz időszak volt, de túléltük. Átkerültünk idővel a szeméttelep mellé, itt később német állatvédők támogatásával meg tudtuk venni a mellette lévő közel másfél hektár területet. Később kapcsolatba léptünk, és évekig együttműködtünk a Bruno Pet német állatvédelmi szervezettel. Most pont került a menhely történetnek a végére, állami támogatás hiányában, a jelenlegi jogszabályokkal nehéz fenntartani.

Az volt az elképzelésünk, hogy az emberek mentalitását megváltoztassuk, kicsit jobbá tegyük a világot ezzel is, hogy közelebb kerüljünk az állatokhoz. Nem csak az az állat, amit megeszünk, és csak azért szeretjük. Állat a kutya, állat a macska is.

– Azért csak elmozdult kicsit pozitív irányba e téren a közgondolkodás. Az érzékenyítés mindenképpen önöknek köszönhető.

– 1996-ben, amikor megalakult a Pro Animalia Egyesület, egyáltalán nem lehetett látni Csíkszeredában kutyát sétáltató embert az utcán. Egy ismerősöm egyszer azt mondta, inkább sétáltat tehenet, mint kutyát. Ilyen volt a közgondolkodás. Ma már az állatokat akár fel is öltöztetik, sokan sétáltatnak kutyát a városban, orvosi ellátást biztosítanak számukra. Persze azért elvártam volna, hogy odáig fejlődjön a rendszer, hogy megnevelje az embereket, rengeteg e téren a hiányosság. Mi hiába sétáltatjuk a kutyákat, ha betermelik nekünk faluról a kóbor állatokat. Az állategészségügynek lenne e téren nagy feladata.

– Mennyire ad tiszta képet társadalomunkról az, hogy hogyan bánunk az állatainkkal? Önök az elmúlt években sok kegyetlenséget láttak.

– Szörnyű sokat, és azt mind emberek követték el, és ez bizony őket minősíti. Nehéz is volt megélni, életem legnehezebb pillanatai ezek voltak. Minden hozzánk került állatnak volt egy története. Volt, hogy örökbe fogadták tőlünk a kutyát, az meg másnap láncostól visszajött. Ott állt reggel a kapuban, várta, hogy beengedjék. De

El sem lehet mondani, hogy milyen mértékű az emberi gonoszság. A kutyatartás ennek csak egy szelete, látni kellene, hogy a házi állatokat hogyan bántalmazzák. Az állatotthonnak is lett egy lova. A nálunk látogatóban lévő németek Gyergyó környékén mentek szembe egy társasággal, akik véresre verték a lovat. Úgy mentették meg, hogy megvették, és még ma is él, és gyermekfoglalkozásokat segít.

– Nagyon sok csíkszeredai kóbor kutya Németországban lelt otthonra. Mit mondanak, milyenek a székelyföldi kutyák?

– Az is megtörtént, hogy a visszajelzéseket megsirattam. A szó szoros értelmében megsirattam a kutyákat, hogy milyen jó helyre kerültek. Vásárhelyről hozott egyszer valaki hozzánk egy kutyát eltört lábbal, nagyon csúnyán bántalmazták. Ennek a kutyusnak Németországban több ezer euróba került a műtétje, tökéletesen helyrehozták. Megható, amikor külföldről jön fotó egy-egy boldogan vigyorgó kutyáról. Ilyenkor azt mondom, hogy megérte. Rengeteg visszajelzést kaptunk, hogy okosak, ügyesek, furfangosak a mi kutyáink, hamar „megtanultak” németül, hamar megtanulták a kulcsszavakat. Ezek a visszajelzések voltak azok, amelyek egy-egy löketet adtak, hogy folytatni tudjam.

– Van kutyája?

– Nekem társam volt a kutya, Fanninak hívták. 2012-ben meghalt, nagyon-nagyon hiányzik.

A karikatúrarajzoláson túl én nagyon szeretek szobrokat formálni agyagból, kőből. Mindenhez értettem egy kicsit, és ezt élvezettel csináltam. Lehet, hogy a sors többet várt volna el tőlem, hogy bizonyos téren, például karikatúrarajzolás vagy szobrászkodás terén többet alkossak. Azt mondják, hogy ha valakinek tehetsége van, az Istentől való, és nem szabad elkótyavetyélni. Nekem az az érzésem, hogy azért kótyavetyéltem el, mert sokfelé orientálódtam, nem hajtottam rá semmire. Talán azért, mert nem is bíztam magamban annyira. Maximalista vagyok. Ellenben

– Mesélt a bábszínházról, a cserkészmozgalomról, a kutyamenhelyről, ezek mind-mind úttörő tevékenységek. Az, hogy több téren is elsőként lépett, mivel magyarázható? Bátran áll elébe a kihívásoknak, vagy csak az élet hozta így?

– Én azt láttam, hogy a városnak nincs bábszínháza, hát csináltunk egyet. Ugyanakkor az állatmenhelyet is a szükség hozta létre. Mindig kell egy ember, aki feláll, és azt mondja, nem várok másra, csináljuk meg. Minden, amibe belekezdtem, a szívemhez közel állt. Szerencsém is volt, mindig mellém álltak, egyedül nem sikerült volna.

– Huszonkétévesen jött Csíkszeredába. Milyen volt akkor a város?

– Csíkszeredában fantasztikus életünk volt, fiatalok voltunk, éltük az életünket. Reggel 6 órakor felkiáltott a tömbházam előtt a kollégám – akkor nem volt kaputelefon, mobiltelefon –, hogy várnak. Szaladtam le, mentünk a szeredai strandra, úsztunk egyet, s utána mentünk munkába. Vagy mentem reggel teniszezni, hazamentem, zuhanyoztam, mentem a munkába. Nagy élet volt a Hargita vendéglőben is, élő zenével.

Számomra a város átépítése volt a legfájdalmasabb. Arra nincs is kifejezés, ahogy végig kellett nézni, ahogy lebontják például a Virág utcát. Virágok voltak a Virág utca közepén. Ott volt egy benzinkút is, és egy fantasztikus kis kávézó. Teljesen feltrancsírozták Csíkszeredát, és tehetetlenül végignéztük, ahogyan egy várost „legyilkolnak”.

– Érezhető, hogy tele van energiával. Mivel telnek mindennapjai?

– Ha csak tehetem, kirándulok itthon is, külföldön is. Szeretem a múltat, nagyon érdekel a történelem, fantasztikus egy-egy város középkori hangulata, a több ezer éves várfalak, házak. Fantasztikus megtapasztalni azokat a dolgokat, amikről történelemórán tanultunk. Mindenhol fényképeket készítek, amiket előhívatok és albumba teszem. Eszembe jut valami, leveszem, megnézem, és újraélem az egészet.

Reggel felébredek, és az első, amit megnézek, a madárvilágot, a gólyákat. Az interneten rengeteg gólyafészket követek, aztán egy kis főzés következik. Minden nap a 6800 lépésemet megcsinálom. Muszáj sétálni, gyalogolni. Tartom a kapcsolatot a barátokkal, a családdal, szeretek járni színházba, moziba, koncertre, olvasok. Soha nem unatkozom. Van, aki azt mondja, hogy nagyon unalmas az élet, nekem nem. Túl rövidek a nappalok, és nagyon gyorsan telnek az évek.

Ezt csak addig lehet, amíg még bírja az ember, mert szoktam mondani, hogy az ajtó egyszer csak becsukódik. Mindenkinek mondanám, hogy kicsi dolgokra ne koncentráljanak, csak nagyokra. Élni kell, élvezettel élni! Próbáljunk jók lenni egymáshoz, ne legyünk gonoszok, számomra még mindig mellbevágó, ha irigységet tapasztalok. Kár, mert az élet hamar elszalad.