Leállt a termelés a csíkdánfalvi szövödében és a fazekas műhelyben

„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.

„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.

2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.

Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”

Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”