Időskori élet a létminimum alatt

Kellemes, a régi bútorok összetéveszthetetlen illatával átitatott levegő fogadott a 82 éves csíkszeredai Benedek Erzsébet otthonában. A nyikorgó, valamikor régen – mára megsárgult – olajfestékkel lekent szobaajtó mögött egy itt-ott megfoltozott, kényelmes bársonyfotelben foglaltam helyet, miközben az idős hölgy remegő kezekkel frissen főtt kávét hozott a konyhából. A falakon vastag keretekbe bújtatott fekete-fehér képek mesélték el Erzsike néni egész élettörténetét: egyiken egy szép, fiatal lány nevetett katonákkal körülvéve, mellette pedig tipegő kisgyermek kezét fogó férfi fényképe díszelgett. „A férjem és az első lányom” – mondta csillogó szemekkel. „Tíz éve, hogy elhunyt” – tette hozzá hosszú sóhaj kíséretében, finoman végigsimítva a markáns férfiarcot.

A kilátástalanság csapdájában

Erzsike néni a múlt rendszerben egy alcsíki állami gazdaságnál dolgozott, majd – miután férje a csíkszeredai traktorgyárban kapott munkát – a városba költözött. Szívbetegsége miatt korán nyugdíjba ment, azóta ritkán hagyja el a kétszobás tömbházlakást. Két lányt nevelt fel, iskoláztatott és adott férjhez, két unokája van.

„Négyszáznyolcvan lej a nyugdíjam” – tért rá hirtelen a látogatásom tulajdonképpeni okára. Az elkomolyodott hang mögött félreérthetetlenül ott lapult a szomorúsággal keveredett csalódottság. „A legrosszabb példát mutatja ez az ország a fiatalságnak azzal, hogy az öregek többségének ilyen pénzügyi nyomorban kell élniük, hiába dolgoztak át tisztességgel és becsülettel több mint fél évszázadot” – fakadt ki Erzsike néni, akinek a nagyobbik unokája egészen Ausztráliáig „menekült” a kilátástalanság elől. A másik, jelenleg Kolozsváron egyetemista lányunoka is külföldre készül, bár a Székelyföld iránti szeretete miatt csak addig, amíg elég pénzt tud összekuporgatni jövője megalapozásához. A harmadéven „beszélgetéstudományt” (kommunikáció és közkapcsolatok – szerk. megj.) tanuló lány egyetem mellett egy kávézóban részmunkaidős állást is vállalt.

Egy öl tűzifát ér a betegnyugdíj

A városszélen, magánházban élő László család a feleség havi négyszázötven lejes betegnyugdíjából és a vízgázszerelő férj kevéssel magasabb fizetéséből kénytelen – nagy nehézségek árán – megélni. Az ötvenéves nő huszonkét, varrodában ledolgozott év után kényszerült pihenőre, házastársa pedig harminchét év után váltott nagyobb fizetés reményében céget, az új helyen azonban egy vezetői utasítás nyomán jelentős fizetéscsökkentést hajtottak végre. A család tavaly még fával fűtötte ki a házat, viszont az egyhavi nyugdíjba kerülő öl tűzifa mellett lehetetlennek bizonyult a farkasordító hidegekben is elviselhető hőmérsékleten tartani a szobák levegőjét. Lászlóék – jelentős anyagi megterhelés rovására – idén úgy döntöttek, hogy gáztüzelésű kazánnal próbálják némileg mérsékelni a kiadásokat, de még így is előfordul, hogy a víz-, villany- és gázszámlák kifizetésére nem jut pénz. „Jóval a szegénységi küszöb alatt élünk. Konstancán például tömött sorokban álltak a hatszáz lejnél kisebb jövedelműek az élelmiszersegélyekért, nálunk az én nyugdíjam mellé semmi sem járt” – panaszolta az asszony.

Szegénységben is teljes élet

„A lányaim és unokáim tisztelik az időseket, rajtam is segítenek, ahogy tudnak, de nekem nagyon fájó, és egy kicsit megalázó is, amikor látogatásukkor két puszi közben egy borítékot nyújtanak át” – mesélte, miközben a sötétbarna szekrény egyik fiókjának mélyéről számlákat vett elő. „Négyszáznyolcvan lejes nyugdíj. Csúfolkodnak velünk” – fűzte hozzá keserű kacagással. A szeptemberi száznegyven lejes közös költség és az ötven lejes villanyszámla mellett harminc lejt fizetett a kábeltévére, a különböző gyógyszerek pedig újabb száz lejt visznek el havonta.

„Rettegek a téltől. Soha nem maradtam el a számlákkal, de felér egy bűvészmutatvánnyal úgy kispórolni a szükséges összeget, hogy közben betevőre is maradjon. Néha egy kevés húst vásárolok, zöldségeket, kenyeret, szerencsére nemrég kaptam két zsák krumplit, az tavaszig kitart. Félretenni nincs amiből, pedig soha nem lehet tudni, milyen váratlan helyzet jön közbe” – árulta el, hozzátéve, hogy „a pénz manapság egyre nélkülözhetetlenebb, de annál sokkal fontosabb a család”. Erzsike néni elmondása szerint teljes, boldog életet élt, nagyon büszke lányaira és unokáira, hiszen ők azok, akik életerőt adnak és igazi lelki feltöltődést nyújtanak számára.

„Szeretném megélni a dédunokáim születését, de elfogadom azt, amit a Jóisten tervez velem” – zárta beszélgetésünket könnybe lábadó szemekkel, én pedig átkoztam az öregeket magára hagyó, láthatóan nem működő rendszert, miután meghallottam a mögöttem becsukódó ajtó túloldalán visszafojthatatlanul kitörő zokogást.