Csíki jégkorongozók több generációját készítette fel

– emlékezett.

„A korcsolyázás elég hamar megfogott, nagyobb hatással volt rám, de szinte mindenki megpróbálta ezt a két sportot. Lakásunkhoz közel volt a mező, a patak kiöntött, megfagyott, egész télen volt jégfelület, ott gyülekeztünk. Észrevétlenül kezdték szervezni a csapatokat, így az akkori hagyományos Lendület, Termés csapatoknak is volt utánpótlása. Akik jobban mozogtak, azokat megfigyelték, odahívták. Kiemelném Gecse István sportvezető nevét, akinek a város sokat köszönhet, nemcsak a jégkorongban, hanem más sportágak kapcsán is – a röplabdát ő honosította meg, az ő érdeme, hogy magas szintre jutott ez a sportág. A hokicsapatot is ő irányította, amiből az ötvenes évek végére kialakult az országos bajnok Lendület, a város első csapata. Mindig csak a nagyok edzése után mehettünk a jégre, de ha kicsit lágyabb volt a jég, nem állhattuk jégre, hogy ne romoljon tovább.”

Mint elmesélte, érettségijük előtt, 1960-ban megjelent a városban Mihai Flamaropol, a román hoki mindenese, aki összehívta a szülőket, és próbálta meggyőzni őket, hogy küldjék a fiatal jégkorongozókat Bukarestbe, mert ott van felkészülési, tanulási lehetőség, jók a körülmények.

„Már akkor a kolozsvári hokicsapat illetékesével is egyezkedtünk, mert ott is voltak előttünk levő generációk Csíkból, de Flamaropol ajánlata jobbnak tűnt. Bukarestben megalakult a Știința (Tudomány) nevű csapat, jól fogadtak, a játékosok zöme a testnevelési főiskolára ment. Ferencz János volt az idősebb, ő irányított minket, 1960-ban velem együtt Janovits Endre, Rigó István, ifj. Vákár Lajos is ott folytatta, következő évben jött Vákár Tamás és Daradics András. Hazai viszonylatban jó csapat alakult ki, a harmadik helyekért, a bronzéremért játszottunk nagy mérkőzéseket a kolozsváriakkal.

Ezekből a játékosokból többen bekerültek a válogatottba, mint Ferencz János, Janovits Endre, Fogarassy Zoltán, én csak tartalék voltam, mert nagyon erős generáció volt akkor, jó játékosok voltak Kolozsváron is” – elevenítette fel.

Antal Zsombor játékoskarrierje a válogatott egy lengyelországi tornáján vett előre nem látott fordulatot, amikor eltörték a bokáját egy mérkőzésen. 1964-ben hazajött, 1968-ig még játszott itthon, aztán maradt a gimnáziumban a testnevelés tanításánál.

Pályák a semmiből

A gimnáziumban lelkesen hokizó gyermekekből verbuvált csapatot, és mivel nem volt, ahol edzeni, eldöntötte, hogy pályát hoznak létre maguknak.

– említette.

De aztán más helyet kellett keresni, mert a gimnázium vízellátását veszélyeztette a pályához szükséges víz. Így a városi futballpálya közelében, a mostani salakos teniszpályák helyén készült egy új jégpálya, mivel a közelben folyt a patak. Az iskola asztalosa készítette a palánkokat.

„Egy adott pillanatban, amikor a műjégpályát építették, nem volt a nagy csapatnak ahol edzeni, ők is odajöttek, bajnoki mérkőzéseket is rendeztek ott, lelátó is volt” – elevenítette fel. Közben a jégkorong mellett szertornát, illetve kézilabdát is tanított a lányoknak, akik a tartományi versenyeken jól szerepeltek.

Az utánpótlás

Az általa összeállított jégkorongcsapattal nyerték meg először az ifjúsági bajnokságot, a Reménységek tornáját Bukarestben, az iskola támogatott, attól kezdve rendszeresen fejlődött az utánpótlás, és minden korosztály képviselve volt, 1968-ban megalakult a sportiskola, 1970-re megépült a műjégpálya is.

– mondta el.

Antal Zsombor több mint tíz éve rendszeresen sok időt tölt az Amerikai Egyesült Államokban, mivel fia és lánya is ott él, és két unokája ott jégkorongozik. Így közelről követhette az ottani utánpótlás-nevelés módszereit, látta a különbségeket.

„Mindig mondjuk, hogy mennyivel jobbak, jobban korcsolyáznak a külföldiek, de őket erre külön szakember tanítja, aki csak korcsolyázik. Az első perctől kapusedző dolgozik a kapusokkal, egyéni edzések is vannak. Ezek akkora különbségek, hogy itt fel sem tudjuk fogni – az edző később nem azzal kell töltse az idejét, hogy javítgasson ezt vagy azt. Amerikában rengeteg jégpálya van, mindegyik magánvállalkozás, egy tető alatt legalább négy pálya – ebből egy, ahol elfér 500 néző, a többieknél nincs nézőtér. Mindenért fizetni kell – felszerelést, jégidőt – szerződés alapján. 150 korosztályos csapat van abban a ligában, ahol a kisebbik unokám játszik. Sok hagyományos tornán vesznek részt, minden szezon végén válogatót tartanak, 15 játékos van egy korosztályos csapat keretében – két kapus, három csatársor, két hátvédsor. Egy csapatnak négy edzője van – mi 35-40 gyermekkel dolgoztunk, akik közül az első tíz jól hokizott, az utolsó tíz pedig tanult korcsolyázni” – magyarázta.

Antal Zsombor egy 400 darabos koronggyűjteménnyel is rendelkezik, amit az évek során gyűjtött össze, unokái jelenleg is gyűjtik neki ezeket. Szívesen emlékszik a bajnoki címekre, a jó csapatokra, játékosokra, akikkel dolgozott, és örül, amikor volt tanítványai, akik közül többen külföldi csapatokban is szerepeltek, hazajönnek, meglátogatják, elbeszélgetnek.

– zárta a beszélgetést.