Búcsúra gyűltek össze a hívek Kovácspéterben

– hangzott el, majd az ünnepi szónok az 1567-es eseményeket, az alfalvi István pap vezette székelyek dicsőséges kiállását elevenítette fel. „Jó lenne, ha nekünk is gyakran eszünkbe jutna, ami az akkori őseinknek, hogy bérmáláskor mindenki ígéretet tesz a püspöknek: hitét állhatatosan megvallja, és hite szerint él.”

A székelynek van édesanyja

„1567 óta minden évben a székelyek királynőjéhez mennek római katolikusok és más hitűek. Egyházi elöljárók, világi méltóságok és egyszerű emberek együtt imádkoznak. Ott nincs fajgyűlölet, nemzetiségi kérdés, mindannyian érezzük, hogy Mária a mi királynőnk, és mi a gyermekei vagyunk. Ez ma is csak a Csíksomlyói Szűzanya közbenjárásával lehetséges. Ekkora tömeget csak a Babba Mária tud összegyűjteni. Büszkék lehetünk székely édesanyánkra, és erről nekünk ma tanúságot kell tennünk. Ha 1567-ben veszély fenyegette a székelyek szent hitét, akkor ma még nagyobb a veszély” – fogalmazott a nyugdíjas lelkipásztor.

A veszély okát abban látja, hogy meg sem lehet számolni, hány felekezet, szekta hirdeti nagy lendülettel és erőszakkal az ő tanait, hány felekezet és szekta nem tiszteli, hanem gúnyolja Máriát.

„Annyit éheztem és nélkülöztem, amennyit akartam. Tudom, hogy mi az élet. Ez a nagy gazdagság és modernség kiűzte a lelkünkből az Istent. Istent újra vissza kell szerezni, be kell fogadni az életünkbe, mert nélküle látjuk, hová jutunk. Fiataljaink a jobb élet reményében elmennek külföldre, és az euró mellett hazahozzák a hitetlenséget és erkölcstelenséget. A harcot föl kell vennünk, ha nem, elveszünk” – kongatta meg a vészharangot, saját tapasztalatára alapozva: „Három éve nyugdíjas vagyok, sokat helyettesítek, körbejártam a településeket, és a templomok üresek. A ditrói székesegyházban, ahová ötezer ember befér, negyvenen vannak az esti misén... ehhez nem kell magyarázat, de valamit tennünk kell.”