A Transalpinát is lepipálja a nagy háború idején épült Strategica

A Transalpina az ország legmagasabbra, 2145 méterrel a tengerszint fölé kapaszkodó közútja, amely e tekintetben a Déli-Kárpátok másik híres átjáróját, a Transfogarast is lekörözi. Azt mondják,

A későbbiek során főként a transzhumáló pásztorkodás művelői használták, évente mintegy 250 ezer juhot terelve át rajta, mígnem az 1730-as években, amikor Olténia a Habsburg-ház fennhatósága alá került, bécsi hivatalnokok kezdtek a műúttá való kiépítésén gondolkodni.

Az ötletet akkor pénzhiány okán elvették, de az első világháború idején a tervek előkerültek a fiókból. Ez 1916 októbere körül történt, amikor a szövetséges német és osztrák-magyar csapatok megkezdték a két hónappal korábban az országot gyakorlatilag hadüzenet nélkül hátba támadó román hadseregek kiszorítását az október 25-ig aztán teljesen felszabaduló Erdélyből. A saját hazájukba visszahátráló román egységek már sokkal szívósabb ellenállást tanúsítottak, mint amikor számukra idegen földön kellett csatározniuk,

természetesen hadifoglyok és a környékbeli lakosság bevonásával. És ekkor építették ki az ebből leágazó, ma Strategicaként ismert útvonalat is (valamint a Gorj megyei Tismana és a Zsil folyó közöttit), hogy a Novaci környékén elszántan védekező ellenség mögé kerülhessenek.

A stratégia annyira jól bevált, hogy december 6-án már magyar huszárok poroszkáltak Bukarest fő sugárútján, miközben Ion I. C. Bratianu kormánya különbékéért rimánkodott.

A király Mercedesszel avatta fel

A nagy háborút azonban ettől függetlenül elveszítettük, és a trianoni diktátummal koncul kapott új országrészben berendezkedő román hatalom

Ezt főként katonai megfontolásból tették, hiszen érezték, szükség lehet rá, ha gyorsan kell csapatokat küldeni Erdélybe.

Bár a munkálatokat csak 1939-ben fejezték be, 1935. október 6-án már megejtettek egy szalagvágást, hogy II. Károly román király Mercedes gépkocsijával, Mihály herceg, valamint Gheorghe Tătărescu miniszterelnök kíséretében végigpöfékelhessen rajta.

De muszáj megállni, méghozzá elég sűrűn!

A király útja tehát, ahogyan akkor elnevezték, Novaciból indulva nem csak Obârșia Lotruluiig tart, amiként a Transalpina (67C) ma a köztudatban él, és nem is az 1665 méteres Tatáros-hágóig (Pasul Tărtărău), ahol 1479-ben a Havasalföld felől, a Lator folyó völgyén felnyomuló török és román seregek betörtek Erdélybe, hogy aztán Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál tönkreverje őket a híres kenyérmezei csatában.

Elhalad az Oașa-vízgyűjtő mellett, majd Sugágnál délkeletre fordul (106E), és Zsinna, Polyán (Poiana Sibiului), Tilicske, Szebengálos (Galeș) érintésével kanyarog el a Kereszténysziget és Szerdahely (Miercurea Sibiulu) közötti, a középkorban arománok által benépesített Szelistyéig, azaz Oláhnagyfaluig.

Terepjárós barátaimmal mi is innen szándékoztunk követni, de a további gumikopást megelőzendő már Nagyszeben előtt, Talmácsnál letértünk a főútról, és Códon (Sadu), Kisdisznódon (Cisnădie), Resináron át az ország legmagasabban, átlagosan 1440 méteren fekvő üdülőhelyének, Szebenjuharosnak (Păltiniș) vettük az irányt (106A).

Az idő szorításában a Transcsindrelen

Itt, ahogy a díszes villákkal együtt az aszfaltozott út is véget ér, a Transcsindrelen kezdődik az igazi kaland! Merthogy a Csindrel-hegységben, másik nevén a Szebeni-havasokban járunk, és

nem sokkal a Negovanu-vízgyűjtő fölé. Ide egyébként „egyenesebben” is eljuthatunk volna Cód faluból (105G és 106P), ahol 1896 óta működik Erdély legelső vízerőműve, de aznap akkor még nem a rövidítés számított elsődleges szempontnak.

Nyugat felé haladva, mintegy 13 km megtétele után érünk ki a Sztevlesi-nyeregbe (Șaua Șteflești), ahonnan

Igaz, rettentően köves, és annyira meredek, hogy már szinte megbántuk, amiért a feleségeinket elcsábítottuk erre a kirándulásra, de szerencsére pár halk sikítással megúsztuk.

A hegység nevét általában szláv eredetűnek tartják az akadémikus nyelvészek, de olvastam olyan fejtegetést is, amely a csín(os) szóból vezette le – és lám, milyen szépen összecseng az utóbb említett „Szép”-csúccsal!

Kár, hogy az idő szorításában és a helyismeret hiányában ezt nem tudtuk nyugodtan élvezni, és éppen ebből a megfontolásból nem a tőlünk délre magasló Lator-hegység gerincére mentünk ki a 2242 méter magas Sztevlesi-csúcsnál, pedig akkor az egykori országhatárt követhettük volna jó 25 kilométeren keresztül.

Így viszont végül szerencsésen beértünk az Oașa-tóig, onnan pedig – immáron a Transalpinán – Obârsia Lotruluiba. Az itteni Alpin Lotru hotelt bátran merem ajánlani olvasóinknak mind kényelem, kínálat szempontjából, mind az ár-érték arány alapján, és ráadásul a pincérek sem lettek a kelleténél idegesebbek a magyar nyelvtől.

Nyáron, száraz időben teljesen biztonságos

A Strategicára a Transalpináról – Obârsia Lotru felől déli irányba, azaz Novaci felé haladva – a Ștefanu-hágó (Șaua Ștefanu) közelében kell balra, tehát keleti irányba letérni, semmiféle tábla nem jelzi. Ezt

hiszen szinte végig 1800–1900, sőt néhol 2000 méteres magasságban kígyózik ijesztően látványos, páratlan kilátást kínáló helyeken, de anélkül, hogy az életünket kelljen kockáztatni általa. Legalábbis nyáron, és nem zuhogó esőben, de novembertől júniusig amúgy is le van zárva a Transalpina, amelyről a legkönnyebben megközelíthető. Elvileg a keleti végétől, Valea Măceșului felől is nekigyürkőzhetünk, de oda már négykerékmeghajtás, felező (vagy „hosszú egyes”) és tapasztalt sofőr ajánlott a kezdeti kapaszkodáshoz.

Tulajdonképpen a Latorca-hegység (Latoriței) gerincén, alpesi legelőin vezet végig, amelynek legmagasabb csúcsaira, mint a Bora (2055 m), a Puru (2048 m) vagy a Frătoșteanu Mare (2053 m) tehetünk egy-egy rövid kitérőt, bár ez csak gyalogszerrel illik. A Bora felé tartva érintjük a Transalpina Ski Resort síppályáinak felső részét, ezeken télen a Vidra-tóig lehet leereszkedni, nyáron gyalogos túrázók jönnek fel a telegondolával.

Ennek is van leágazása

A Strategicától közvetlenül északra a Lator (Lotru-) hegység vonulata, illetve a Vidra-tó húzódik, délről a Koponya (Căpățânii-) hegység sziklás vonulatai kísérik. Az egyik, állítólag még könnyebben teljesíthető leágazása Malaia község Ciungetu nevű falujába visz be, ahol 1966 és 1972 között Románia legnagyobb földalatti vízi erőműve épült, de mi a klasszikusabb, szebbnek, vadregényesebbnek és kalandosabbnak ígérkező klasszikus verziót választottuk. Egyáltalán nem csalatkoztunk, és hál’ istennek nem is kellett megbánnunk.

és még a gyakran megszakadó térerő sem tud kihozni a sodrunkból.

Meglehetősen sűrűn – na jó, átlagban olyan húszpercenként – találkozunk autókkal, motorosokkal, ami arra utal, hogy a hegyi csendőrök itt nem zaklatják a gépesített természetjárókat, ám a kerékpárosok, gyalogosok szemmel láthatóan nem veszik jó néven, ha megelőzzük őket. Ahhoz képest, hogy milyen járművek mennek itt végig, a Land Cruiser, Duster, Opel Frontera, Kia Sorento fölösleges erőfitogtatásnak tűnhet, de azért túrazáró ereszkedéskor nem bántuk, hogy ezekkel jöttünk.

Lothar lovag nyomdokain

És ha már az előbb a nyelvészek területére merészkedtünk, nem árt a Lator nevet is górcső alá venni. Az írott forrásokban 1396-ban szerepel a mára kőbánya áldozatává vált Latorvár, mely elnevezés egyes vélekedések szerint a rablókra, zsiványokra utaló Lator folyó nevéből ered, miután a latro, latronis a klasszikus latinban rabló, útonálló, fosztogató jelentéssel bír. A Latorca név a Lator név -ca kicsinyítőképzős változata, azaz ’kis lator’. Ezeket a várakat, merthogy több ilyenről tudunk, a Szászföldet délről fenyegető veszély elhárítására emelték.

Hozzájuk tartozó falvakat a 14. századtól említenek oklevelek, ám itt régebben,

míg a magyar királyok nem telepítettek románokat a helyükbe (melléjük?).

Van, aki a késő Árpád-kori lot-uru szóból, illetve a lat (lát) igéből vezeti le: ezek szerint előbb a hegység viselte a Lator nevet, eredetileg Látás- vagy Látó-, Kilátó- hegy lehetett, ami „ősmagyar gyepü-rendszerünkbe remekül beleillik.”

Ugyanakkor, másokkal egyetemben Zsigmond Enikő csíkszerdai geológus, földrajzi szakíró azt vallja, a szóban forgó hegyet a teuton lovagokat a Tömösi- és Törcsvári-szoros védelmére Dél-Erdélybe telepítő II. András (1205–1235) vagy valamelyik elődje adományozta hűbérbirtokként egy Lothar nevű vitéznek; az ő utódjainak neve bukkanhat fel 1265-ben és 1311-ben. Róla kezdetben magyarosan Lothurnak nevezték, elferdítve a német nevet. Talán ő építtette az Olt jobb partján húzódó út mellé azt a várat, amelyre ma csak egy árválkodó rom emlékeztet Tört-torony néven.

Bármelyik verzió legyen is igaz, az biztos, hogy múltjából adóan ezer szállal kötődik hozzánk ez a vidék. Ha másért nem, ezért érdemes egy hétvéget rászánni, bár a ránk váró látvány önmagában is megéri.