Sikoly – egy tömeggyilkosság krónikája

Tekintse meg fotógalériánkat!

A legfontosabb történet Anders Behring Breivik harminckét esztendős norvég állampolgáré. Őt a Rena településhez közeli farmján, a fővárostól északra érte a reggel. Péntek kora délután koktélt készített magának különféle stimulálószerekből, mert tudta: később erősnek, ébernek, agresszívnak és könyörtelennek kell lennie. Efedrint, koffeint, aszpirint és különféle szteroidokat öntött össze. Megitta a keveréket, majd számítógéphez ült. Ezerháromszáz címre elküldött egy levelet, benne egy ezerötszáz oldalas csatolmánnyal. A levél tárgyaként ezt jelölte meg: Nyugat-Európa iszlamizációja.

A harminckét éves, ismerősei által magányosnak mondott fiatalember rendőregyenruhát öltött, majd beült egy előző nap bérelt autóba, amelyet korábban alaposan megpakolt műtrágyából és különféle vegyszerekből előállított anyaggal. Oslo központjába, a kormányzati negyedbe hajtott, és délután három óra huszonöt perckor leparkolt a járművel a Miniszterelnöki Hivatal és az Olaj- és Energiaügyi Minisztérium közelében. Sietnie kellett, ezért gyorsan átszállt a korábban odavitt másik gépkocsiba (a két járművet ugyanattól a cégtől bérelte saját nevére). Azonnal indított, és néhány másodperc múlva hallotta maga mögött a robbanás hangját. A térfigyelő kamerák felvételei szerint mindössze egy perce volt az autócserére és a távozásra!

Jens Stoltenberg norvég miniszterelnök története így kezdődik: „Huszonöt perccel a robbantás előtt hagytam el a Miniszterelnöki Hivatal épületét”. Tove Ashill Knutsen ötvenhat esztendős irodai dolgozó sztorija így szólna: „Elromlott a biciklim, ezért aznap a megszokotthoz képest más útvonalon, gyalog mentem dolgozni.” A nő viszont ezt már soha nem tudja elmondani, hiszen hazafelé menet a parkoló autó közelében vezetett az útja, amikor az felrobbant. A robbantásos merénylet nyolc halálos áldozata közül ő az egyik.

Boros Gergely huszonöt éves magyar állampolgárnak is megvan a maga változata. Az 1998 óta Skandináviában élő fiatalember nemrég cserélt munkahelyet, az új iroda a kormányzati negyed közvetlen közelében, egy régi épületben van. Három óra huszonhat perckor hatalmas robbanás rázta meg az épületet – a korábban Budapesten élő fiatal azt hitte, gázrobbanás történt a közelben, de később eszébe jutott, hogy itt nincs kiépített földgázvezeték, és palackos propánt is csak az éttermek használnak. Kiszaladt az utcára, ahol mindenki a kormányzati negyed fele nézett. Elővette néhány nappal azelőtt vásárolt okostelefonját, bekapcsolta a videokamerát, és elindult arra, ahonnan füstöt látott gomolyogni. Óriási volt a hangzavar: az autók, üzletek, magánházak riasztói mind bekapcsoltak, és pár perc múlva érkeztek a szirénázó mentő- és rendőrautók is. Egyre több törött ablakot látott, a levegőben égett papírdarabok szálltak. A robbanás epicentrumához közeledve már nem betört ablakok fogadták, hanem beszakított nyílászárók: a légnyomás keretestől benyomta az ablakokat az épületekbe, a fém garázskapuk és -ajtók is összehajlottak és beszakadtak. Az olajügyi minisztérium lángolt, és egyre nehezebb volt gyalogolni a törmelékek között: mindenhol éles üvegdarabok, fémszilánkok, a szigetelésre használt üvegvatta csomói hevertek.

A fiú szerint kész csoda, hogy „csak” ennyi ember halt meg, vagy sérült meg súlyosan, hiszen több utcában sok négyzetméteres kirakatüvegek roppantak össze, és az üvegdarabok éles kardként estek ki az utcára. Azt mondja, nagy szerencse, hogy július volt, és péntek: a nyári hónapban a norvégok jelentős része nyaralni megy, és aki marad, az is kora délután hazaindul pénteken a munkahelyéről.

Az autó helyén jókora kráter éktelenkedett: lefelé két szintet is átütött a robbanás ereje! A kormányzati negyed alatt ugyanis parkolóház és a városközponton áthaladó út alagútja van, és ott találhatók a belvárosi tűzoltóság irodái és garázsa is. A tűzoltóautók ki sem tudtak jönni a robbanás után, mert a fémből készült garázsajtók deformálódtak és beszorultak.

Boros Gergely már a digitális generáció szülöttje, a felvételeket azonnal „kiposztolta” a Facebookra. Nem maradt sokat a detonáció helyszínén, mert barátjával újabb robbanástól tartottak, ezért visszaindultak az irodába. Még vissza sem ért, már hívták a svéd televíziók és rádiók munkatársai (a fiatalember korábban Svédországban lakott, így barátai zöme ott él), arra kérve őt, menjen vissza a veszélyzónába, készítsen interjúkat a szemtanúkkal és túlélőkkel, a filmeket azonnal küldje el nekik – fáradozását busásan megfizetik.

Amikor 1905-ben Norvégia elnyerte a teljes függetlenséget, Európa egyik legszegényebb országa volt, és a helyzet nem sokat változott harminc-negyven esztendővel ezelőttig. Ha valaki elmegy az oslói Nemzeti Galériába, és megnézi a XIX. század végi nagy norvég festők műveit, a sötét tónusú, depressziót sugárzó képek többségén az emberek betegek, épp meghaltak vagy búcsúzkodnak egymástól.

A XXI. század elején Norvégia a világ egyik leggazdagabb országa: az egy főre eső bruttó nemzeti össztermék a második legmagasabb a világon (csak Luxemburg előzi meg). Itt a legmagasabb az életszínvonal és az átlagfizetés (ez utóbbi tavaly havi kilencszázezer forintnak megfelelő korona volt!), az ENSZ fejlesztési programjának (UNDP) rangsorolása szerint az utóbbi évtizedben hatszor is ez volt a legélhetőbb ország a Földön.

A gazdagság elsősorban a hatalmas kőolaj- és földgázvagyonnak köszönhető, melyet nem pazarolnak el: a kitermelés állami kézben maradt, és a jövedelem egy részét megőrzik a jövendő generációk számára. Az erre a célra létrehozott Nemzeti Kőolaj Alapban eddig több mint ötvenmilliárd dollárt különítettek el! Az ország nem tagja az Európai Uniónak, a csatlakozásról eddig két népszavazást is tartottak, de a lakosság mindkétszer nemmel szavazott.

A korábbi szegénységnek tudható be, hogy a skandináv országok közül itt a legalacsonyabb a külföldről bevándoroltak aránya. Jelenleg a lakosság alig három százaléka mozlim vallású (a környező országokban ez az arány lényegesen magasabb), ide jellemzően három országból, Pakisztánból, Irakból és Szomáliából jöttek. A külföldiek döntő többsége a fővárosban, Oslóban él. A hatszázezer (elővárosokkal együtt kilencszázezer) lélekszámú település Európa leggyorsabban növekvő fővárosa. A bevándorlást ösztönzi, hogy itt a legalacsonyabb a munkanélküliség egész Európában: alig három százalék.

A magas, szőke, kék szemű Anders Behring Breivik négy óra negyven perckor érkezett meg a Tyrifjorden fjord partjára – az autórádióban már mondták az első híreket a robbantásról, iszlám szélsőségesek terrorakcióját sejtve a háttérben. Leparkolta a bérautót, a csomagtartóból gépfegyvert vett elő, és a zsebeit telerakta úgynevezett dumdum golyós tárakkal. A fegyverhez korábban vásárolt egy olyan (legális) kiegészítőt, amely lehetővé teszi a gyors, hatékony tárcserét. Elindult az Utoya-szigetre járó komphoz, ahol a hajó kapitánya rákérdezett a fegyverére. (Norvégiában a rendőrök alanyi jogon nem viselhetnek lőfegyvert, erre külön engedélyt kell kérniük a parancsnokuktól. Eddig nem nagyon volt rá szükségük: 2009-ben összesen huszonkilenc gyilkosság volt a közel ötmilliós országban, miközben ez a szám a tízmilliós Magyarországon 138). Breivik a Thorbjorn komp kapitányának azt mondta, a robbantás miatt megy a szigetre az ott táborozó fiatalokat megvédeni, és hogy két kollégája rövidesen érkezik utána.

A fővárostól alig negyven kilométernyire levő, tízhektáros sziget 1950 óta a jelenleg is kormányzó Norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének (AUF) tulajdonában van. Rendszeresen szerveznek itt nyári táborokat a politika iránt érdeklődő fiataloknak, egy nappal korábban a külügyminiszter tartott itt előadást, szombatra pedig magát a miniszterelnököt várták. A táborban közel hatszázan tartózkodtak, zömmel norvég tinédzserek.

Kevéssel öt óra után a sziget fegyvertelen biztonsági őre, Trond Berntsen (a koronaherceg feleségének rokona) összehívta a felnőtteket és a fiatal csapatvezetőket a kávézóba, hogy tájékoztassa őket a fővárosban történt robbantásról.

Breivik az épület előtt vár, az oda összegyűlt fiatalokkal nevetgél. Az őr épp kilép az épületből, amikor a rendőrnek látszó idegen a fiatalokra támad – a csoportban ott az ő tízéves fia is. Trond ráveti magát Breivikre, aki könyörtelenül lelövi, a tízéves gyerek viszont megmenekül. Ezután valóságos hajtóvadászat kezdődik a bokrokkal-fákkal sűrűn benőtt szigeten. Sokan a jéghideg vízbe vetik magukat, de a gyilkos utánuk lő.

Négy olyan testvérpár volt a szigeten, amelyiknek az egyik tagja az ámokfutó áldozata lett. A tizenhét esztendős Hanne Linnaker túlélte, bátyja, Gunnar, aki pár hete ünnepelte a huszonharmadik születésnapját, belehalt a lövésekbe. Troms megyéből érkeztek, és részt vettek a robbanás híreiről szóló gyűlésen. A kislány hamarabb elindult, hogy feltöltse a telefonját, hogy a szüleivel beszélni tudjon – tulajdonképpen ennek köszönheti az életét. A lövöldözés hangjaira a sziklás part felé menekült, ahol legurult, és megsérült. Úgy gondolta, több esélye van, ha fekve marad – hallotta a gyilkos hangját, ahogy tőle tíz-tizenöt méterre azt kiabálja, mindenki meg fog halni a szigeten. Kilencven perccel később újabb hangokat hallott: rendőrök kiabálták egymásnak, hogy ez is halott, az is halott. Nem mert szólni, azt hitte, a gyilkos és cinkostársai ellenőrzik, hogy mindenki valóban meghalt-e. Amikor végre segítségért kiáltott, érte jöttek a mentők. Mivel ő nem sérült súlyosan, előbb sebesült társait szállították el a szigetről – még felismerte testvére lelógó lábát az egyik hordágyon. Bátyja a kórházban belehalt a sérüléseibe, de a lövés után még fel tudta hívni a szüleit, és elbúcsúzott tőlük.

Egy szerelmespár, Carolina Winge és Erlend Fosseide Sellie egy hűtőkamrában bújt el. Hallották, hogy a szomszéd szobában megszólal egy mobiltelefon, és utána valaki bemegy oda, és lövöldözni kezd. (Több fiatal azért halt meg, mert megcsörrenő mobiltelefonja elárulta, hol rejtőzködik. Valószínűleg a szeretteik hívták őket, hogy megkérdezzék, hogy vannak – aggódásukkal gyakorlatilag a halálukat okozták.) A pánikba esett szerelmespárnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kikapcsolta a készüléket… Többen próbálták hívni a rendőrséget, de a segélyvonalak foglaltak voltak az előző, robbantásos merénylet miatt – az első hívás az Utoya szigetén történt lövöldözésről öt óra huszonhét perckor futott be.

Akinek sikerült elérni a rendőröket, az sem mert hangosan beszélni, ezért hosszú időbe telt, amíg a vonal másik végén megértették, hogy komoly a baj.

Anders Behring Breivik több mint nyolcvan percen át zavartalanul mészárolhatta a fiatalokat, a hatszázból hatvannyolcat lelőve vagy vízbefúlásra kényszerítve. A komp kapitánya kilenc fiatalt vett fel a hajóra a vízből, de nem mert a szárazföldön kikötni, mert attól tartott, ott a Breivik által említett két másik álrendőr várja őket. Elsőnek a televíziótársaságok helikopterei érkeztek meg a sziget fölé, de a halottak között járkáló rendőrruhás férfit látva, először azt gondolták, megérkezett a rendőrség, és helyszínelnek. A rendőrök több ok miatt késtek: kapacitásaikat lekötötte a robbantás, a helikopterpilóták szabadságon voltak. Az első rendőri egység nyolc perccel hat előtt érkezett meg a fjord partjára autóval, de ott nem volt a szállításukra alkalmas hajó (a megfelelő jármű hiánya később is gondot okozott – a kommandósok nehéz felszerelése miatt az egyik csónak, amellyel a szigetre indultak, süllyedni kezdett).

A fővárosból érkező bevetési csapat hat óra kilenc perkor érkezett meg a partra, ők fél hét előtt öt perccel kötöttek ki a szigeten. Havard Gasbakk rendőr két perc múlva, tizennyolc óra huszonhét perckor tartóztatta le a bombamerényletért és a gyilkosságokért is felelős férfit. „A szigetre érkezve több fiatal az északi rész felé mutatott, azt kiabálva, hogy ott van, akit keresünk. Elindultunk arra, a sűrű aljnövényzet miatt nehéz volt haladni. Mielőtt beértünk volna az erdőbe, hirtelen felbukkant előttünk a férfi. Mindkét kezét maga fölé emelve, ellenállás nélkül megadta magát” – mesélte egy nemzetközi sajtókonferencián. Az elkövető a letartóztatás előtt a fegyverét letette a földre maga mögé, és állítólag azt mondta: Most befejeztem.

A norvég fővárosban az elmúlt héten szívszorító érzés volt a megrendüléssel és a szolidaritási hullámmal találkozni. A lakosság példátlan fegyelemről és felelősségről tesz tanúbizonyságot: abban a kórházban, ahol a sebesültek zömét ápolják, drasztikusan visszaesett a bejelentkező betegek száma: akinek nincs sürgős baja, az inkább vár, hogy az orvosok és az ápolók minden figyelmükkel a sérültekre tudjanak koncentrálni. Rengeteg embert látni az utcán rózsával a kezében – rejtély, honnan szerzik be őket, mert a virágüzletekben gyakorlatilag az összeset felvásárolták.

Bevándorlók is jönnek sok gyerekkel, mindegyikük kezében virág, hogy a nagyobb tereken spontán mód létrejött alkalmi kegyhelyekre virágot és mécsest tegyenek. A robbantásban sérült boltok egy része úgy nyitott ki, hogy be vannak deszkázva a kirakatok – azt akarják jelezni, hogy nem ijedtek meg, és az élet megy tovább a „normális” kerékvágásban, ha ennek a szónak itt még van egyáltalán létjogosultsága.

Sok gyerekrajz is kikerül a virágok mellé, és több tucat plüssállat jelzi, hogy zömében kamaszok voltak az áldozatok. Többen üzeneteket is odatesznek: valaki azt kéri a miniszterelnöktől, hogy az elkövető ne összesen huszonegy évet kapjon, hanem minden egyes kioltott életért fizessen huszonegy esztendőnyi börtönbüntetéssel.

Nehéz a túlélőkkel beszélni, mert nem szívesen idézik fel a szörnyűségeket. Rémálmaik vannak: sokan éjszaka újraélik azt a napot, álmukban attól rettegve, hogy a mosolygós gyilkos megtalálja és lelövi őket. Bár Magyarországon jelentős médiafigyelmet kapott a magyar szál (a gyilkos az ezerötszáz oldalas írásában kitér arra, hogy legjobb barátja magyar származású volt, kétszer is járt Budapesten, és csodálja a magyar lányokat), itt erről egyáltalán nem beszélnek az emberek. Még az itt élő magyarok sem, és arról sincs fogalmuk az általam megkérdezetteknek, vajon ki lehet ez a titokzatos barát.

Eddig egyetlen ember került elő, aki Breiviket ismerte gyerekkorából: az állami rádió tudósítója, Peter Svaar. Ő is kiment tudósítani a robbantás helyszínére, és este nem hitt a szemének, amikor kiderült: gyerekkori barátja volt az elkövető. A világhálón hideg, tehetséges és sokoldalú gyerekként írta le a fiatal Breiviket. Svaar megnyilatkozása után rázuhant a világ érdeklődése: sajtómunkások, egyszerű emberek ezrei akartak beszélni vele, ezért kikapcsolta a telefonját, és szabadságot vett ki. Nekem egy rövid emailt sikerült váltani vele, amelyben annyit írt: nem akar nyilatkozni.

Kedden este az oslói mecsetben is megemlékeztek az áldozatokról. A ceremónián több kormánytag, a főváros polgármestere, a lutheránus püspök és a koronaherceg is részt vett. A muzulmán közösség egyik szónoka azt mondta: vajon most minden magas, szőke és kék szemű férfiról azt fogjuk gondolni, hogy terrorista?

A rádióban és a televízióban szakértők próbálnak abban segíteni, hogyan kezeljék az emberek a gyászt. Már arról is beszélnek, legyen-e lelkiismeret-furdalása annak, aki nem érez mély fájdalmat a történtek után. A szakértő megnyugtatja a közömböseket: már azzal is szolidaritást vállalnak, ha az eset kapcsán legalább pár percre elgondolkodnak a saját életükről, és rájönnek, az sem tart örökké, és minden nap ajándék. A koronaherceg arról beszél: Oslóban az utcák szeretettel vannak tele, és ugyan nem lehet meg nem történtté tenni a borzalmakat, de az már a társadalom erején fog múlni, megváltozik-e az emberségbe és a jóságba vetett hitük.

Norvégia első úszó-világbajnoki címét pontosan akkor nyerte Alexander Dale Oen, amikor hazájában az egyperces gyászszünetet tartották. Honfitársaim fájdalma adott nekem erőt, mondta a fiatal sportoló, aki az egész nemzetéért úszott, és győzelmét az áldozatok emlékének ajánlotta.

A Nemzeti Galéria huszonnégyes számot viselő termében van kiállítva a világ egyik leghíresebb festménye, amely előtt mindig jókora tömeg áll néma csendben. A leghíresebb norvég festő, Edvard Munch expresszionista alkotása hányatott sorsot ért meg: 2004-ben például fegyveresek rabolták el, meg is sérült. Két évre rá előkerült egy autó csomagtartójából, most üveglap mögött van kiállítva. Egy nyitott szájú embert ábrázol, aki kezét a fülére szorítja. A Sikoly című képet a világ úgy tartja számon, mint a huszadik század szörnyűségeinek legjobb képi ábrázolását.

Július huszonkettedike óta a Sikoly kapott egy újabb hátborzongató értelmezést.

Lukács Csaba (Oslo)

(A riport során Sigurd Lund Levente segítette munkatársunkat. Közreműködését ezúttal is köszönjük.)