Partiumi mezővárosok útkeresése

Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván.

Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban átadták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.

Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még mai állapotában is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.

A teljes riport az Erdélyi Napló január 8-án megjelenő 2. lapszámában olvasható.