Kormozástól a karbantartásig

– Az alapítvány alapító-igazgatójaként hogyan emlékszik a kezdetekre?

– Fizika-kémia szakos tanárnőként nem a temető volt a foglalkozásom tárgya, de osztályfőnökként mindig megpróbáltam a valós történelmi múltra is tanítani a gyerekeket. Akkoriban jelent meg Gaál György Házsongárdi panteon című írása térképpel és személyek életrajzával ellátva. Kitűnő kiindulópont volt, hogy az osztályokat vihessünk ki, mutathassuk meg nekik a temetőt, kérdezhessünk, versenyeket szervezhessünk. Az alapítvány tulajdonképpen az osztályfőnöki munkából nőtt ki. S hogy miért maradt életben? A gyerekek miatt: annyira lelkesek voltak, s végre nem volt jó tanuló, rossz tanuló. Húzták a gyomot, szedték ki a csutakokat, hiszen az egész temető egyetlen ősbozót volt. Én is belelelkesültem, vittem a párhuzamos osztályt, az iskolát, majd évek során más iskolákat. Az volt a cél, hogy ne csak halottak napján kormozzuk a köveket ‒ mert annak nálunk nagy hagyománya van, hogy a szép és értékes köveket jól begyertyázzák és bekormozzák ‒, hanem az év más szakában is jöjjenek, és valamilyen felelősséget érezzenek a temetőért, családtagjaik, vagy nagyobb családunk, a nemzet kiemelkedő személyiségei iránt. A ledőlt köveket felemeltük, az írást megfestettük, ám lassan kiderült, hogy az osztályfőnökség ehhez túl kevés. A mai napig sok gyerekkel megyünk ki a Házsongárdba, majdhogynem divatba hoztuk a temetőt. Ennek a gondozói munkának a rendszeresebbé, szakmaibbá és szervezetté tétele érdekében született meg az alapítvány.

A teljes interjú az Erdélyi Napló május 29-én megjelenő 21. lapszámában olvasható.