Elkerülhető lenne az amputáció

A kicsi gyerekek mellett korlátozottan tudtam önkénteskedni, és őszintén szólva kicsit hiányzott az a világ, ezért a férjem unszolására jelentkeztem  önkéntesnek a Riói Olimpiára. Egy interjúztatási procedúrán vettem részt – nagyon élveztem! –, és felvettek. Madarat lehetett volna velem fogatni.

– Az olimpiára való készülődésről blogot is vezettél, és látható ott egy táblázat, amelyben tételesen le vannak bontva a költségek. Egyedül az egészségügyi biztosításnál van egy kérdőjel...

– A költségeket lebontottam, mert hiába önkéntesség, az olimpia semmit nem fedezett a költségekből, ezért közösségi adományszerzés céljából indítottam el a blogot. Fontos volt számomra a transzparencia, ezért minden költséget igyekeztem összeszedni, ami elkerülhetetlen és amire támogatást kérek. Az egészségügyi biztosítást alapvetően nem tartottam annyira fontosnak, de aztán megjött a józan eszem, és rájöttem, hogy egy olyan országban fogok egy hónapot eltölteni, ahol az egészségügy nincs a helyzet magaslatán, illetve mivel nagyrészt fizikai munkát fogok végezni a nap minimum hat órájában, a karomat muszáj bebiztosítanom. Ahhoz, hogy megkössem ezt a biztosítást, arra volt szükségem, hogy úgy tehessem meg, hogy a protézissel alapfokon ne legyen komplikáció, mert azt Brazíliában nem hiszem, hogy tudták volna kezelni. Ezeket a kérdéseket kellett körbejárnom mielőtt árajánlatot kérek a betegbiztosításra, de mivel ugyebár a kör másképp zárult, mint ahogyan terveztem, a kérdőjel nem tűnt el onnan.

– Tavaly jelent meg a Koinónia kiadónál a Fájdallam című könyved, amelyben a kamaszkorod jegyzetei olvashatók a kórházban töltött időszakról. Végig érződik benne a remény, hogy meg fogsz gyógyulni (például: „...ha újra meggyógyulok, újra szépnek kell lennem.”). Mi adott erőt neked az évek során, és mi az, amiből most erőt tudsz meríteni?

– Erre a kérdésre azt hiszem mindannyian, megannyi élethelyzetben keressük a választ. Én nem tudom, hogy akkor mi adott erőt, egyszerűen nem merült fel a kérdés, hogy ezt másképp kellene csinálnom. Nem voltam abban a szellemi, lelki állapotban, hogy gyenge legyek. Most a gyerekeim adnak erőt, vagyis elképzelem, hogy milyen lenne az életük, ha rám ennél is jobban kellene vigyázniuk, és rögtön megtelek küzdeni vágyással, és egy erős érzéssel, hogy ezt nem hagyhatom, hiszen

– Újabb beavatkozásra van szükség, amelynek az előrevetített költsége 28 ezer euró.

– Amíg lehetett, az állami, finanszírozott megoldásokat kutattam. Az eddigi műtéteim vagy így, vagy úgy, de állami támogatásból, biztosítók által oldódott meg. Most is az elsődleges szempontom az volt, hogy olyan megoldást találjak, amiért nekem nem kell fizetni, nem másért, de nincs honnan. Még nagyon ingóságaink és ingatlanunk sincs, amit pénzzé lehetne tenni. Csakhogy eljutottam odáig, hogy

A férjem biztat: először ezt a megoldást kell szem előtt tartanunk, az amputációig, ha indokolt lesz később, akkor eljuthatunk, de ha nem vállaljuk fel a legjobb megoldáshoz vezető utat, akkor onnan nincs visszaút. Ráadásul egy nagyon érdekes találkozás-sorozat eredményeként jutottam vissza ahhoz a professzorhoz, aki a legelső műtétemet végezte. Nem engedhetem meg magamnak most azt a luxust, hogy ne higgyek a véletlenekbe csomagolt gondviselésben.