Beköltözés a Pantheonba

Hetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható.

2015. április 29., 09:172015. április 29., 09:17

Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.

Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé, jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott az addigi bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.

A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi (romániai) köz- és magángyűjtemények – közel 80 „forrás” – anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.

Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet, vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.

A teljes írás az Erdélyi Napló április 30-án megjelenő 17. lapszámában olvasható.