Irodalom és művelői – pellengérre állítva

– Az irodalomtörténészi szakmának milyen szakmai ártalmai vannak?

– Először is, ha az ember megkap egy súlyos könyvet, azt nem lehet ágyban olvasni. Másodszor pedig, az irodalomtörténész ritkán súlyemelőbajnok, nem nagyon tudja emelgetni azt a könyvet. A harmadik, és egyben legnagyobb ártalom, hogy az ember nem olvas, hanem valamihez olvas: van egy feladat, és akkor ahhoz gyűjti az anyagot vagy a szakirodalmat. És elvész az olvasásnak az a spontán öröme, a ráismerés, mert mindig van egy cél. Írok egy tanulmányt Petőfiről, és nem azért olvasom a verseit, mert szeretem a költészetét, hanem azért, mert erről írni fogok. Ez nagyon nagy ártalom.

– Mi az, amit – a szakmához szükséges irodalmon kívül – Ön szeret olvasni?

– Az sokféle. Az ember az anyanyelvét holtig tanulja úgy, hogy azokat olvassa, akiktől tanulni érdemes. Nincs olyan hét, hogy én magamnak egy Arany János-verset ne mondanék el, vagy ne olvasnék egy részletet a Toldiból. Úgy Arany korában sem beszélt senki, ahogyan ő írt, ma meg aztán különösen nem. És mégis valami olyan gazdagság van ebben a nyelvben, hogy nem árt ebből néha meríteni. A másik pedig az, hogy mindig vannak új könyvek, amelyek elolvasása egyetlen nagy kaland, mert nem tudom, mi lesz benne. A harmadik vetület, amelyre az irodalmi esten is rákérdeztem, hogy amikor egy színész, előadó olvas fel egy szöveget, ő értelmezve mondja el, tudja, mit fog hangsúlyozni. Ha én elolvasom ugyanazt a szöveget, esetleg egész mást fogok hangsúlyozni, és ha a szerző maga olvassa el, akkor ő már bizonyos szinten eltávolodik a szövegétől. Lényegében néhány percen belül van három értelmezés. Ez rendkívül izgalmas. Az olvasás egy kaland.

– Kik és mely írások okoztak Önnnek kellemes meglepetést az utóbbi időben?

– Az egész magyar meg a világirodalom, miden, amit olvastam. Van egy mexikói regényíró, szegény sosem kapott Nobel-díjat – szerintem amikor az eredményhirdetés van, ott ül a telefon mellett –, az a bizonyos Carlos Fuentes, akinek van tizenvalahány regénye, abból négy-öt remekmű. Gyakran érnek nagyon kellemes meglepetések: amikor az Áttetsző tartományt olvastam – életem egyik legizgalmasabb olvasmánya a Száz év magány mellett (Gabriel Garcia Marquez – szerk. megj.) –, de vannak olyan írásai is, amelyek csalódást okoztak. Ugyanígy vagyok a fiatalokkal. Grecsó Krisztiánnak, akit tanítottam is, van olyan regénye, például a Tánciskola (2008., Magvető Kiadó), ahol saját természetétől teljesen idegen területre vándorolt, amelyet nem tud megcsinálni, visszaadni, így a könyvnek sem volt sikere. Legutóbbi regényében, a Mellettem elférsz-ben (2011., Magvető Kiadó) visszatért abba a kisvárosi környezetbe, amelyet ő ismer. A regény úgy született meg, hogy egy lomtalanítás alkalmával előkertült a nagymama egy írása, pontosabban a családi történet. Egyes lapok leváltak, olvashatatlanok lettek, mert főleg ceruzával írt a hölgy, de azért az egész családi történet ott lakozott. Ebből kiindulva írta meg Grecsó ezt a regényt, és egészen a végéig rendkívül izgalmas, az utolsó fejezettel nekem vannak kicsi problémáim, de nem biztos, hogy igazam van. Például ez egy nagyon kellemes meglepetés volt.

– Melyiket tartja nagyobb vétségnek, ha egy szerző rossz vagy kevésbé jó könyvek sorozata után írt egy rendkívülit, vagy ha egy remekmű után sorozatban csak gyengébb írásokat alkot?

– Ezt nehéz így osztályozni, és nem csak azért, mert akkor meg kellene határozni, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem lehet előírni, hogy az embernek mi a zsánere. Ha valaki egy jó könyvet ír, és utána rosszakat, akkor elképzelhető, hogy csupán kicsúszott a kezéből egy jó könyv, és utána ezt nem tudja megismételni. Ilyenre rengeteg példa van, Madáchnak van Az ember tragédiája, és kész, nincs több. Katonának a Bánk bán, ez az egy. Az érdekes az, amikor egy író elkezd sokat írni, mint mondjuk Móricz Zsigmond, ahol nagyon sok a gyenge könyv, akkor, amikor olyan területre ér, amihez nem ért. Az, hogy hogyan éltek a polgárok: amikor este hazamentek a Vígszínházból – írja Móricz egyik könyvében –, akkor a tűzhely mellé feltették a délről maradt pörköltes lábost, és kikaparták a maradékot. Hát ez egy akkora baromság – Márai ezt szóvá is teszi –, hisz én magam is emlékszem a szüleimre, amikor egyrészt ha maradt ebédről valami, azt a cselédnek adták, másrészt a két háború közt már a polgári háztartásokban volt gáztűzhely. A harmadik dolog pedig az, hogy ha a Vígszínházban véget ért az előadás, akkor beültek a kávéházba beszélgetni és konyakozni. Ezt mind Móricz Zsigmond nem tudta. Ugyanakkor amikor leírja az Úri muriban, hogyan mulatoznak a dzsentrik, az zseniális. Amikor a Rózsa Sándorban leírja azt, hogy a betyár elköti a lovát, és a szeretője a kocsmából nézi, és semmi mást nem csinál, csak beleáll a szeretője látószögébe… Európában nem tudnak ilyet. Tehát még egy regényen belül is nagy lehet az ingadozás, ezért türelmesen kell olvasni, és ez a versre is vonatkozik: meg kell várni, míg az embert megérinti a mű. Amikor megvan ez a kontaktus, akkor a mű elkezd élni, és az olvasó is kezd élni benne, vele, általa.

– Mi a véleménye, a jelen oktatási rendszer – a magyarországi és a romániai egyaránt – ilyen értő, türelmes olvasókat nevel?

– Vannak jó költők, és vannak rossz költők, így vannak kitűnő magyartanárok, és vannak nem jó magyartanárok – én mondhatom, mert tőlem kapják a diplomát, tehát lényegében magamat szidom. Sajnos, ez európai jelenség, de főként Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Oroszországban mennyiségi a túlterhelés: nagyon sok anyagot követelnek ahelyett, hogy türelmes olvasókká nevelnék a diákokat. Inkább kevesebb tananyagot kellene leadni, de azt alaposan. A francia oktatási rendszerben az irodalomoktatásban van egy olyan metódus, amelyet explication de texte-nek, angolul close reading-nek neveznek, ami magyarul szövegértelmezést jelent, és képesek három-négy órán keresztül egyetlen verssel foglalkozni úgy, hogy minden szót megmagyaráznak. Szeretném tudni, hogy az „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja” (Arany János) sorból, melyik udvarhelyi, erdélyi vagy magyarországi ötödikes vagy hatodik diák tudja, mit jelent a szík vagy a sarja vagy akár a kopár. Ezt mind meg kell magyarázni, esetleg a szó kialakulásának történetét, és azt, hogyan kerül ebbe a versbe: Nagyszalonta környéke, Arany kinézett a jegyzői lak ablakán, és látta a szíkessé vált földet. De ezt meg kell értetni a gyerekekkel, és amikor megértették, akkor lehet nagyon magas irodalomelméleti szárnyaló gondolatokat követelni tőlük. De nálunk valahogy a második emeletnél kezdik el építeni a házat, és az összeomlik, mert nincs alap.

– Úgy látja, ez az oka az egyre lankadó olvasási kedvnek?

– Sok minden befolyásolja az olvasási kedvet. A családok helyzete a boldog békeidőkben – ha lehetett azt annak nevezni –, amikor egyetlen kenyérkereső volt a családban, és annyi pénzt hozott a házhoz, hogy abból meg tudott élni a család, akkor az anya – vegyünk egy régi családmodellt – tudott foglalkozni a gyerekkel, kezdve a mese- és versmondástól a tanulmányokban való segédkezésig. Ekkor családi program volt az, hogy olvasnak. Sajnos Európában manapság nem elég egy kereset, tehát mindkét szülő dolgozik, este holt fáradtan érnek haza, a gyereket leültetik a számítógép vagy a televízió elé. Minden óvodás gyerek szeret rajzolni, énekelni és verset mondani, de ez a lelkesedés nem őrződik meg. Ez nem azt jelenti, hogy a technika a bűnös, mert azt mi működtetjük – egy bunkofon akkor szólal meg, amikor mi megszólaltatjuk.

– Ezek szerint az irodalom nem veszít értékéből a digitalizált világban? Egy e-book elolvasása ugyanazt az élményt nyújthatja, mint egy nyomtatott kötet olvasása?

– Aki számítógépen egy regényt el tud olvasni, az minden tiszteletet megérdemel. De a kutató munkához is nagyon jól föl lehet használni a számítógépet: például arról írunk, hogy Adynál Isten milyen versekben fordul elő, és rákeresünk, a gép pedig elvégzi helyettünk a böngészést. Így tisztán látjuk, hogy a költő milyen istenes verseket írt. Nagyon hasznos a számítógép. Az viszont, hogy mi kerül fel a világhálóra, teljesen esetleges. Itt az a kérdés, ki tanítja meg a gyerekeket, hogy válasszák külön az értéket meg az értéktelent. Ez megint az oktatás kérdése, és nem lehet a számítógépre fogni.