Bordélyvilág az egykori Csík vármegyében

Sorozatunk előző két részében a marosvásárhelyi és a székelyudvarhelyi bordélyvilágot vettük górcső alá. A székely anyavárossal szemben

Létezni márpedig létezett, másként a Gyergyói Hírlap 1899. máj. 17-i számában nem mutattak volna rá „az utczákon sétáló kendőzött szépségek nyomában fellépő demoralizációra”, no meg „a bűnbarlangokra, a hol elfajul az erkölcs, elpusztul az ifjúság, és vele pusztul becsületes munkában megőszült apáknak hosszú évek során összegyűjtött vagyona.” Szabályrendelet hiányában pedig az üzlet zavartalanul folyik, „járdáinkon most már párosával sétálnak a csak keresztnévvel bíró hölgyek” – folytatódik a kesergés.

De nemcsak a járdán, nyilvánosan, hanem a szállodákban, éttermekben is elharapódzott ez a fajta üzérkedés. A Gyergyó című lap felelős szerkesztője 1904-ben azon morfondírozik, hogy

De nem őket hibáztatja, hanem a munkaadóikat, akik eleve olyan kis fizetést adnak nekik, hogy ilyesfajta mellékkereset nélkül nem tudnák fenntartani magukat.

Kiszámolja, hogy míg egy pincérlány 10–16 koronát keres havonta, addig a kiadásai (szállás- és rezsiköltség, ruházat, piperecikkek, utazás stb.) legalább 65 koronára rúgnak, ami közel 600 koronányi mínuszt jelenet éveként, és „ezt a hiányzó összegecskét is meg kell szerezni valami úton-módon.” Verdiktje értelmében

Bordélyház a Selyem utcában

Garda Dezső helybéli történész egyetlen gyergyószentmiklósi bordélyról tud a két világháború közötti időszakból, az a Selyem utcában fungált, amelynek felső végéből nagyjából száz évvel ezelőtt vágták ki az erdőt. A városi tanács csak tessék-lássék módon lépett fel ellene: többször napirendre tűzte a felszámolását, de mindig elhalasztotta. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy

A Selyem utcai „hivatalos” mellett Bajna György még két, kerítőnők által fenntartott „zugkupiről” tesz említést az 1996-os Hargita Kalendáriumban.

Pikáns adalékként Garda Dezső lapunknak felidézte: az 1989-es fordulatot követően Salamás környékén is működött egy örömtanyaféleség, amelynek moldvai alkalmazottjai olyan meggyőző szolgáltatást nyújtottak, hogy

Hogy némi fogalmunk legyen ezen összeg tekintélyes voltáról, megjegyezzük, hogy annak a közbirtokosságnak a tagja akkoriban 700 ezer lej évi járadékot kapott egy hektár erdő után…

– legalábbis a sepsiszentgyörgyi születésű Csiki László író, költő tudomása szerint (Titkos fegyverek, 1988).

És ha már szépirodalmi vizeken járunk, Sebestyén Mihálynak a Bogdán Béla életét taglaló, a Helikonban 1993-ban megjelent Erdélyi történetében olvashatjuk: amikor Gyergyószentmiklóson inaskodó hősére „rájött a természetes, a férfiembert próbára tevő hajlandóság, elkérezkedett a Törpe Elefánthoz címzett nyilvánosházba, és az éppen szabad kéjhölggyel (összesen hét alkalmazottat foglalkoztatott a műintézet, mióta egy honvédezred is állomásozott a városban) félóra alatt kienyelegte magát, s a természettől fakadó bizseregtető feszültséget testéből, hogy két-három hétig aztán efféle kényszerűségek ne zavarják újfent.”

Szerelmet áruló lányok Borszéken

A fürdői révén sok vendéget vonzó Borszéken is sokáig rendezetlen maradt a prostitúció kérdése, a 19–20. század fordulóján még biztosan. A Fürdőélet Erdélyben című kötetben (Kolozsvár, 2016) Zepeczaner Jenő idéz Szilvássy János doktornak a fürdőbizottmánynak és közös képviselőtestületnek írt jelentéséből, amelyből kitűnik, hogy

Minden vendéglős hozott magával egy párat, aztán ott voltak a vendégek cselédei, „jórészt a kúti- és seprő lányok, egy csomó mosónő, varrónő, kasszírnő, sőt vendég szerepre berándulnak a szomszéd községek leányai és menyecskéi is”, akik „nagy megbotránkozást keltettek minden este.”

A közfürdők eleve a prostitúció melegágyának számítottak az ókortól kezdve, és ezen szerepük Székelyföldön még a 20. század első évtizedeiben is tetten érhető, amint azt például Hankó Vilmos is szóvá tette az 1902-es tusnádfürdői székely kongresszuson. Nem hiába nevezte a népnyelv „gyógyzüllőknek” az oda látogatók egy részét!

És nem föltétlenül pénzen vásárolt kéjelgésre kell gondolni, hiszen itt általában lazábban kezelték a társadalmi erkölcsöket. Amiként Kósa László írja egy másik fürdőorvosra hivatkozva,

Különösen az egyedül érkező fiatal özvegyekre néztek rossz szemmel. „A fürdőhelyeken kétféle prostituált fordul meg. Az egyiket csak a vak nem ismeri fel, ám

Feleséget piros lámpás házból

Csíkszeredai nyilvánosházakról legkorábban 1893-ból találunk adatot a korabeli sajtóban, de Bartalis Ágostnak a Csíki Lapokban megjelent, Szász Lajos rendőrkapitányhoz intézett panasza, miszerint

Szabó Katalin, aki Visszajátszás című kötetében (Státus Kiadó, 2000) részletesen ír az ottani örömtanyákról, azt valószínűsíti, hogy egy ilyen a mai Petőfi utcában, az akkori tiszti kaszinó szomszédságában is állhatott a 19. század végén.

A várost abban az időben mindössze néhány utca jelentette, és ezek közül az egyik félreesőben, a Gálovics (ma Venczel József) nevűben,

Mondjuk, nagyon nem lehetett eltéveszteni, mert akkoriban más épület nem volt ebben az utcában.

„Ide általában mulatozás végén, úgy éjfél után mentek a férfiak. Az épületben volt egy előszobaféle, ahol lehetett kávézni, italt nem szolgáltak fel.

A „huligán típusú” vagy túl részeg embereket nem szolgálták ki. Főként 50–55 év közötti urak, komoly üzletemberek jártak ide.

Egy időben hat-hét nő dolgozott itt – ahány szobája volt a háznak. A tarifa huszonöt és száz lej között változott, a szebbek többet kértek. (Akkoriban 120-150 lej volt egy pár cipő, a fizetés pedig 800 és 1200 lej között lehetett.)

Helybéliek soha nem dolgoztak ebben az intézményben.

Megtörtént az is, hogy egy jómódú helybéli textilkereskedő fia a bordélyból házasodott. Felesége nagyszerű háziasszony lett, Csíkszentdomokoson nyitottak üzletet” – olvashatjuk a Visszajátszásban.

Magyar Hermann 1905 körül nyitotta meg (vagy újította fel) a piac szomszédságában szállodának álcázott bordélyházát. 1913-ban azt is elérte a helyi tanácsnál, hogy befektetése, illetve forgalma óvása érdekében a kávéházak és az éttermek, vagyis a konkurenciája

(Eme furának tűnő elvárás titkának megfejtését lásd fentebb, Gyergyószentmiklósnál!) A Csíki Hírlap ugyan felvetette, hogy ez csak a bordélyház jövedelmének növelését célozza, „a városi tanács azonban a kérvénynek helyet adott, s a képviselőtestületnek ez irányban tett javaslatot, melyet az igen hirtelen el is fogadott.”

Magyar Hermannt azonban csakhamar háborúba hívta a haza, és miután a 82. gyalogezred kötelékében, 1916 nyarán hősi halált halt, felesége vitte tovább az „üzletet”. De nem sokáig, mert a román betörés következtében tíz „alkalmazottjával” együtt Nyírbátorba menekült, és 1917 májusában kérvényezte – sikerrel – újbóli megnyitását.

Az özvegyet Neamţu Emil vette el feleségül, a szállodát „hozományként” kapta, ahonnan saját fiákerével vitette ki a jól fizető vendégeket az állomásra.

A Csíki Lapok tanúsága szerint Sándor János belügyminiszter abban az évben arra utasította a fő- és alispánokat, hogy a nyilvánosházak működését célzó önkormányzati szabályrendeleteket a következőkben módosítsák, és úgy függesszék ki:

• „huszadik életévének betöltése előtt senki sem lehet éjjeli mulatóhelyen prostituált nő.

• az éjjeli mulatóhely tulajdonossá által még az esetben sem tartható vissza a prostituált nő ingósága, ha tartozása volna.

• a prostituált nőt igazolványának kiadásakor az illetékes hatóságnak részletesen ki kell hallgatni arra nézve, hogy mi indította erre a lépésre, nem beszélte-e reá valaki, és fel kell őt világosítani arról is, hogy bármikor elhagyhatja az éjjeli mulatóhelyet.”

Ennek azért sok foganatja nem lehetett, mert hamarosan kitört az első világháború, amit impériumváltás követett. A román belügyminisztérium 1928. május elsejével szüntette be a bordélyházak legális működését, utána csak feketén lehetett űzni az ipart.

„Aki a prostituáltakat kihasználja, százezer lejig terjedő pénzbírsággal, visszaélés esetén 1–6 hónapi fogházzal büntettetik. Erkölcstelenségre izgató nyomtatványok terjesztésének ugyanez a büntetése” – foglalta össze dióhéjban a nem sokkal később érvénybe lépő egészségügyi törvény vonatkozó passzusát a Csíki Lapok 1930. aug. 31-i száma.

Ezt a rendeletet két évvel később törölték, de a kommunista erkölcsi normák nem tették lehetővé a kéjtanyák nyilvános működését. Nem nyilvánosan azért lehetett hallani egy-kettőről itt-ott, de ezekről már csak azért sem ildomos beszélni, mert egykori látogatóik még ma is közöttünk járhatnak.