A legősibb szakma virágzása eleinknél

Sokkal kifizetődőbbnek bizonyult, mint fülig szerelembe esni.

Hérodotosz meséli, hogy „Babylonban minden bennszülött nőnek kötelességévé tették, hogy életében egyszer Melitta (Vénusz) templomában magát egy idegen férfinak megszabott pénzösszegért átengedje.” A történetírás atyja rabszolgalányokra, egész éjszakára bérelhető fuvoláslányokra, a kuncsaftjaikat utcáról toborzó porné kaszthoz tartozókra, és a prostitúciót szakrális magasságokba emelő, nagy műveltségű heterákra osztotta fel a kéjt fizetségért kínálókat.

Ugyanígy emlegethetnénk a föníciai Astarte templomában bemutatott „áldozásokat”, de az örmény Anaitis vagy a karthágói Succoth-Benoth egyaránt „a fajtalanság istenei vagy istennői voltak, és templomaikban a vallás ürügye alatt prostitúciót űztek” – legalábbis a Pallas Nagy Lexikona meglátásában.

Összeomlott Báál-ház

A kereszténység megjelenése keresztbe tett ezen „iparág” fejlődésének, elvégre már a hetedik parancsolatunk tiltja a paráználkodást, ám megszüntetni nem tudta – legfeljebb nem a vallás álcája alatt gyakorolták tovább. Akár a lovagi eszményképet megformáló keresztes háborúk idején is. Az egyházi és világi elöljárók szigorúan tiltották, de

A Kárpát-medencében sem lehettünk nagy lemaradásban ezen a téren, hiszen mind a bordély, mind a kurva szavunk a 15. század legelejétől adatolható, és 1434-ben Pozsonyban is megalakul a város tulajdonát képező „asszonyok háza”, nem sokkal megelőzve az eperjesi, nagyszebeni és budai hasonló „intézményeket”.

légyen az tulajdonos vagy alkalmazott, Kr. e. 600 évvel Szolón athéni politikus úgy szabályozta ezek működését, hogy megadóztatta. Nem hiába sorolták a hét görög bölcs közé. A Vénusz-Pándémosz védelme alatt álló első görög állami bordélyt tehát Athén városában húzták fel, és diktérionnak nevezték; az orgiáról, kicsapongásairól híres ókori Rómában később lupanarium volt a neve.

Engedélyezve, szabályozva

Az athéni módit mifelénk főleg a 19. század második felében kezdték szélesebb körben alkalmazni (bár Mária Terézia korából is van tudomásunk „fürdős kurvákat” foglalkoztató ún. vizes bordélyokról), nem is annyira adóvonzati megfontolásból, mint inkább a nemi betegségek rohamszerű terjedésének megfékezése céljából.

hogy aztán onnantól kezdve a különböző törvényhatóságok által hozott, illetve helyi jellegű szabályrendeletek mintájául szolgáljon. 1879-ben már törvénycikkely írja elő: „kéjnők, a kik a reájuk vonatkozó hatósági szabályokat meg nem tartják: egy hónapig terjedhető elzárással büntettetnek.” A bordélyházak ez idő tájt élték fénykorukat.

Egy korabeli kimutatás szerint 1881-ben csak Árva, Győr, Kis-Küküllő és Kolozs vármegyében nem voltak prostituáltak hivatalosan számon tartva. Ekkor összesen mintegy 7000, Marosvásárhelyen 110 kéjnőről tudtak. Összehasonlításképpen: Párizsban 1107, Budapesten 433, Aradon 195, Nagyváradon 170, Szatmárnémetiben 130 szerepelt nyilvántartásban. Aztán az első világháborút megelőző években fővárosunk már a harmadik helyen állt európai viszonylatban, Párizs, Berlin után.

1917-ben 59, az 1921–1950 közötti időszakból 170 prostituáltról van adata.

A Csillag-köztől a Hidegvölgyig

A város egyik legismertebb, főként közkatonák, inasok által látogatott bordélyháza a Csillag-közben működött. Ezt Legények házaként is aposztrofálták, Elefánt Károly terveztette Toroczkai Wigand Ede építésszel. Egy vendéglőteremből és több, közös udvarról nyíló, de külön bejáratú helyiségből állt, a szomszéd házban lakó tulajdonos egy belső ajtón keresztül közlekedve felügyelte a lányokat és a vendégeket.

– olvashatjuk a Keresztes Gyula Marosvásárhely régi épületei című kötetében.

A másik, az úgyszintén belső udvaros Malom utcai számított elegánsabbnak, ennek törzsvendég gárdáját inkább tisztek és jobb módú férfiak képezték, bár nem kizárólag szexuális szolgáltatásért jártak ide, hanem italozni, kártyázni, nézelődni is.

A Palás-köz amolyan székely fővárosi Rákóczi térként fungált, ahol az ún. szabad prostituáltak kínálták szolgáltatásaikat. A Hidegvölgy is hasonló szereppel bírt, de sokkal veszélyesebb hírében állt, miután itt több ügyfelet is kiraboltak.

Ennek eredményeként a nyilvánosház a helyén maradhatott, igaz, a kedélyek lecsillapítása érdekében a Kossuth utcai rendőrposztot ide költöztették.

Saját lányait futtató rendőr

Pedig a rendőrség jelenléte nem föltétlenül jelentette a törvényesség betartását, különösen a fizetett szerelem piacán. Jó pénzért, netán szolgáltatásáért cserében gyakorta szemet hunytak a kihágások fölött, elnézték a szabadon praktizálók ténykedését, sőt nem egy esetben maguk futtatták őket. Mint például Adorján Ferenc, akinek esetét a következőképpen taglalta a Székely Lapok 1901. aug. 18-i száma:

Egy közszolgálatban álló közeg, hivatala negligálásával, évek hosszú során üzelmeket folytat, és lakásán állandólag 3–4 kétes egzisztencziájú nő tartózkodott, daczára mindezeknek, senki se tette meg eddig a lépéseket az iránt, hogy a prostitucziónak ezt a »hivatalos helyét« lerombolják. Pedig ennek létezéséről tudtak. Most azonban már tűrhetetlenné vált a dolog (talán a konczon többen verekedtek), és feljelentést tettek Adorján ellen. Hofbauer polgármester-helyettes azonnal elbocsátotta Adorjánt szolgálatából, s vizsgálatot indíttatott…”

Ráadásul azon „egy ajtó van az átjárhatásra, mert az ott lakók is az iskola kútjának vizét használják. Ha összeférhetetlen a rendőri állással az olyan nemű foglalkozás, ami miatt ama rendőr – igen helyesen – elmenesztetett, mennyivel inkább össze nem egyeztethető egy iskola erkölcsi nívójával... s már évek óta van így. Tenni kell hát itt is valamit, s ha a rendőri kar becsületét megreperálták, őrizzük meg az iskola erkölcsét is a mételytől.”

Detektív a madám nyomában

Hegedüs Sándor rendőr-főkapitánynak is gyakorta szemére hányták, túlságosan is toleráns a törvénytelen kéjtanyákkal szemben. A Székelység 1904. máj. 22-i számában két ilyet is a figyelmébe ajánlanak (a Fürdő utca 5. és 8. szám alatti lakásokat), miközben a cikkíró imigyen morfondírozik:

összeadván annyi pénzt, hogy abból házakért járó bért a háztulajdonosoknak megfizetik, és kérik szépen, hogy ne adjanak helyet a prostitúciónak, hiszen anyagi kárt nem szenvednek, de szolgálatot tesznek – a közügynek!”

Hogy a rendőrök becsületét mennyire sikerült „megreperálni”, azt nem tudjuk, de még 1917-ben is az akkori főispán annyira „bízott” bennük, hogy Budapestről kért katonai detektívet a tiltott bordélyházak, be nem jelentett utcanők felderítésére. Ennek a Hochstatter Mihálynak a ténykedése nyomán aztán a legális nyilvánosházak matrónáinak visszaélései is kitudódtak.

Az is kiderült, hogy Elefánt Károlyné, a Csillag-közi madame a Székely kioszkban ünnepeltette meg a születésnapját, és a számlát a meghívott prostituáltakkal fizettette ki” – írja Körtesi Zsuzsanna a 2023-as Székely Kalendáriumban.

Így nem csoda, hogy Szentpétery Gyula honvéd főorvosnak a nemi betegek számának ijesztő emelkedésére kell figyelmeztetnie a főispánt. Kimutatása szerint csak 1916. október 20-a és 1917. április 3-a között 235 személyt utaltak be különböző nemi betegségekkel, köztük 40 bordélyházi foglalkoztatottat. Ugyanő a cselédek, tésztaárusok, cirkuszisták, pincérlányok, orfeumi énekesnők karhatalommal történő megvizsgáltatását is kérte a prefektustól, hiszen a jelzett időszakban megvizsgált 26 vendéglői cselédlány közül 11 nemi betegnek bizonyult.

Marosvásárhelyen a bordélyházakat államosították, későbbi sorsuk másfajta történelem lapjaira kívánkozik. Mi pedig a következő részben a szomszédos székely vármegyékbe ruccanunk át.