A Gulág magyar krónikása

Rózsás János a csíksomlyói kegytemplomban

– Úgy tudom, mindössze annyi volt a bűne, hogy leventeként szolgált, mégis kilenc évet töltött a Gulágon.

– Először is el szeretném mondani, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Csíksomlyón, Csíkszeredában és Erdélyben, mivel a barátom (Wenczler Béla – a szerk.) elhozott, kímél attól, hogy túlzottan fáradságos utam legyen. Visszatérve kérdésére, a második világháború végén már minden olyan férfit, ifjút mozgósítottak, aki a 15. életévét betöltötte. Én 18 éves voltam, és egy olyan alakulathoz kerültem, melyet rögtön bevetettek a frontra, így már 1944-ben szovjet fogságba estem. Kerek kilenc évet töltöttem (1944 decemberétől – 1953 decemberéig) a koncentrációs táborokban, a szabadulás minden reménysége nélkül.

– Ahogy a felolvasott vallomásából kiderül, egyedül a hite segítette a megmaradásában, kitartásában.

– Igen, a vallásos hit és a hazaszeretet segített túlvészelni ezeket az éveket. A hazámért, a hitemért szenvedtem, de ezt a keresztet, sorsot képes voltam elfogadni, szerintem ezért is adta meg az Úr, hogy hazatérhessek, és a szovjet koncentrációs táborokban szenvedett, meghurcoltatott magyaroknak krónikása legyek. A lágerben egy élhetetlen, csenevész, nem eléggé élelmes fiatalember voltam, gyakorlatilag egy „halálraítélt”, akinek a logika szabályait figyelembe véve, el kellett volna pusztulni. A lelkierő viszont bennem tartotta az életet a kórházi ágyon, a kényszermunkán és mindenütt. Beletörődtem a Fennvaló akaratába, mert aki háborgott és dühöngött, hogy „miért éppen nekem kellett ide kerülnöm”, az legtöbbször felemésztette önmagát. Aki viszont beletörődött a sorsába, és azt mondta, hogy „Istenem, legyen meg a Te akaratod”, annak volt lehetősége túlélni, nem mindenkinek, mert néha az ilyen gondolkodásúakat is magához szólította az Úr.

Úgy tűnik, hogy én feladatot kaptam, a Szentlélek képességgel látott el, hogy szavakba, írásba tudjam Önteni a tapasztalataimat, és minden vágyam, hogy az ifjúság ébredjen az öntudatára, és öntudatos, erkölcsös magyar nemzedék nőjön fel. Erre egyre inkább lehetőséget látok, mivel elég sok rendhagyó történelemórát tartottam Magyarország-szerte, és azt tapasztaltam, hogy az ifjúság fogékony, annak ellenére, hogy a tankönyvek, a tanítási módszer és a légkör nem megfelelő. Mégis remélem, hogy jó földbe hullik a mag. A magyar ugyanis egy rendkívüli alkotótehetségű nép, nem hiába éltük meg az ezeregyszáz évet itt, annak ellenére, hogy pusztultunk, vesztünk az évszázadok folyamán – és sajnos, most is hulló kéveként fogyatkozunk –, de én bízom a magyar feltámadásban.

Rózsás Jánost a csíkszeredai városházán is fogadták

– Elítéltként találkozott és barátságot kötött Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz íróval. Kérem, elevenítse fel ezeket az éveket.

– Az az igazság, hogy én különc embernek számítottam a fogságban, mivel gyermekkoromban is könyvmoly voltam, ott is érdekeltek a könyvek. Igyekeztem minél hamarabb elsajátítani az orosz nyelvet, nyolc hónap után már lágeri szinten tolmácsoltam, megtanultam oroszul írni és olvasni. Amikor végre könyvekhez jutottam, rajtuk keresztül próbáltam kiemelkedni a szörnyűséges lágeri valóságából, és valamiféle álomvilágban élni. Erre figyelt fel a nagy író, Szolzsenyicin is. Tisztelte bennem, hogy minden szenvedésem ellenére élénken érdeklődőm az orosz kultúra iránt, hogy képes voltam az olykor –43 fokos hidegben lehúzott 12 órás kényszermunka után is futni a könyvek után. Hamar barátjává fogadott, egyfajta irodalomtanárom lett, azokról az orosz írókról, költőkről beszélt nekem, akiket akkoriban elhallgattattak, mivel vagy már kivégezték őket, vagy éppen velünk együtt a lágerekben sínylődtek. Rajta keresztül ismertem meg az igazi orosz irodalmat, és nem a nagy hazugságot, vagyis a szocialista realizmust. A szenvedés poklában a legmegfelelőbb barátra találtam, barátságunk a haláláig tartott. Nem a kommunistákat, nem a vörös csillagos embereket, hanem a szenvedő, nyomorult embereket sikerült megismernem és megértenem általa, az egyszerű és kiszolgáltatott orosz embert. Én most is állítom, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy abban a birodalomban mennyi szenvedés van.

– Jelenleg is?

− Igen, sajnos mostanában is többször jártam ott és megállapítottam, hogy nagyon nehéz körülmények között élnek. A bolsevizmus megtette a romboló hatását, az orosz népet tönkretette, megalázta, kiszipolyozta, és sajnos ezt a rendszert egy még gonoszabb, nevezetesen a neoliberalizmus váltotta fel.

A bolsevistáknak célja hatalom megszerzése volt és a nép nyakán való élősködés, ki is építették a maguk rabszolgatartó társadalmát.

A neoliberálisok azért gonoszabbak, mert habár még mímelni sem akarják a szocializmust, de kíméletlenül a pénz által megrontott világba taszítják, kiszolgáltatják az emberiséget. Ezt a tragédiát most kezdjük igazán érezni a bedőlt hiteleken, az omladozó görög, olasz, spanyol és ír gazdaságokon keresztül. Az egész világot behálózta ez a fekély, és mondhatni az oroszok is csöbörből-vödörbe jutottak. Ennek ellenére hinnünk kell a Jóistenben, mert tudjuk, hogy a fennvaló malmai lassan, de biztosan őrölnek és az emberiségre egy megtisztulás vár. Valószínű hogy sok szenvedésen keresztül, több emberi élet követelő veszteségen át, de eljön Isten országa.

Rózsás János
1926. augusztus 6-án született Budapesten. 1940-től segédtisztviselő, jegyzőségi írnok, majd főmérnöki titkár volt. 1944 decemberében a Vörös Hadsereg letartóztatta. Az volt a vád ellene, hogy önként harcolt a Szovjetunió ellen magyar leventeként. Két évet töltött Ukrajnában, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben. Az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban dolgozta le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában. Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval ez utóbbi városban ismerkedett meg, három évet töltöttek együtt. Rózsás Jánost 1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta. A történész-író 1997 óta a Magyar Írószövetség tagja. Könyvei a rendszerváltozás előtt csak külföldön jelenhettek meg: Münchenben adták ki 1986-ban a Keserű ifjúság, 1987-ben az Éltető reménység című műveit. 1995-ben már Magyarországon jelent meg a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG-lexikon és 2005-ben a Leventesors. 2001 augusztusában megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét, valamint a Zala megye díszpolgára címet érdemelte ki. Augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki.