Leó, a száguldó operatőr

– Bevezetőként néhány szót mondanál fiatalkorodról?

– 1968. szeptember 9-én születtem Korondon, ott is töltöttem gyerekkoromat. Szüleim keramikusok voltak. Gyerekkoromban volt egy autóbalesetem, ami után pár óráig nem voltam öntudatomnál. Eltörött a kezem, a lábam. Mindent elfelejtettem: írni, olvasni, járni. A balesetet megelőző emlékeim mai napig nem tértek vissza. Később megtanultam a fazekasságot, tudom a kerámiakészítés technológiáját. Szüleim véleménye az volt, hogy emellé tanuljak még valamilyen mesterséget pluszba. Tizedik osztályban átmentem Gyergyóditróba, ott is érettségiztem 1986-ban. Az iskola után sokat nem vakációzhattam, rögtön vittek katonának, pontosan születésnapomon. Miután leszereltem, otthon befogtak fazekasnak. Mivel iskoláim alatt hozzászoktam a városi élethez, el akartam menni máshova dolgozni. Bejöttem a bútorgyárba, ott tanultam tovább a stilizált faragást. Öt év munka után jött a demokrácia, 1992-ben sógorom biztatására nyitottam meg a Leó vegyesüzletet, ahol először samponokat forgalmaztunk, később váltottunk át élelmiszerre. Az annyira jól ment, hogy egy idő után egy henteslerakatot indítottunk. A szigorodó törvények miatt azt abbahagytam, de a kisüzlet még 16 évig működött. A SPAR megnyílásakor döntöttem úgy, hogy bezárom.

– Miért lettél Leó?

– A bolt neve miatt. Egy könnyű, frappáns nevet kerestünk. Annyit mondták nekem a Leót, hogy végül erre esett a választás. A lerakatokban mindenkit az üzletneve szerint ismertek. Emiatt lettem Leós, feleségem pedig Leósné.

– Ezek után mégis hogy lettél operatőr?

– A boltos időszak alatt tanultam meg számítógépen dolgozni. A rendszerváltás után nem volt még ennyi tévécsatorna, operatívan húztuk a kábeleket egyik tömbházból a másikba. Rengeteg filmet néztünk, mai napig imádom őket. Ebből kifolyólag amikor már internetem is lett, kezdtem keresgélni a fórumokon. Ennek az imádatomnak köszönhetően annyira kapcsolatba kerültem mindenféle filmmel, hogy éjjeleken át olvastam, böngésztem, tanultam a filmek alapjait. Akkor tanultam meg, mi is az a képkocka, mit jelent a framerate: egyszóval ami vele kapcsolatos. Ki is merem jelenteni, hogy fórumokon keresztül, autodidakta módon tanultam meg, mi is tulajdonképpen a film. Ezután kezdődött a konvertálóprogramok tanulmányozása, a filmek cd-re írása. Az üzlet akkoriban már annyira ment, hogy feleségem tudta rendezni. Én unatkoztam a sok szabadidőm miatt, amikor jött egy ismerősöm, és azt mondta: ha már ennyire nagy filmes vagy, miért nem mész el fejleszteni magad? A Digital 3-nál vágót kerestek. Mivel esküvői filmeket már szerkesztettem, meg mertem próbálni. A sok száz jelentkezőből kiválasztottak négy embert, egy hét után sikeresen le is vizsgáztam. Itt kezdtem el megtanulni az igazi televíziós munkát. Egy évig kizárólag vágással foglalkoztam.

– Kamera hogyan került a kezedbe?

– Többen is megerősítik, hogy a médiában dolgozó emberek egyszer csak belefásulnak, kiégnek: nem lesz több ötletük. A régi kollégák már eléggé unták, felszabadultak az operatőri állások. Vágói munkámat követően két év után kezdtem felvételeket készíteni. Úgy éreztem, hogy képes vagyok megtalálni azt a képet, amely pontosan megmutatja, mi a hír. Később egy ismerősöm megsúgta, hogy az Antena 3-nál tudósítót keresnek Hargita megyéből. Írtam egy e-mailt, tíz percre rá hívtak is, hogy szívesen alkalmaznának. Pontosan akkoriban dőlt le az a rengeteg fa Varságon a vihar miatt. Az volt az első hírem, el nem tudom mondani, milyen jólesett visszanézni a tévében. Gyorsan vettem egy új kamerát, ma már negyedik éve dolgozom nekik, havi 20–30 hírt küldve el. Rettentő nehéz volt úgy kommunikálni és híreket készíteni, ahogy a románok beszélnek egymással. Tavaly februárban ajánlották, hogy vegyem át a Székelyhon.ro udvarhelyszéki videóinak készítését. Mivel a megyében sokat futkosok, ezt is el mertem vállalni.

– Miben különbözik egy hírportálos videó elkészítése egy televíziósétól?

– Annyiban más a Székelyhon.ro, hogy a hírt teljesen nekem kell összeállítanom: enyém a vágókép is, úgymond a narráció, beleértve az interjút is. Legtöbbször csak a háttérhangokra alapozok. Eléggé munkás, nem is a legkönnyebb. Azért is másabb, mert ide magyarul is meg kell csinálni, és a székelyek nem igazán szeretnek nyilatkozni.

– Te vagy az, aki sokszor a rendőr előtt megérkezik a baleset helyszínére. Mennyi időbe telt kialakítani ezt az ismeretségi kört, akik értesítenek?

– Hát ez mondjuk csak néha történik meg. Hároméves televíziós munkásságom alatt megismertek. Mindenkinek elmondtam, hogy ha látsz valamit, hívj. Fel is hívnak, betartják. Barátoktól azt hiszem, hogy több értesítést kapok, mint a rendőröktől. Ennek a három évnek az is az eredménye, hogy hivatalos szervektől is már 70–80%-ban megkapom az értesítést. Három év kell ehhez legalább, azt mondanám.

– A kamera szempontjából ki a jó és ki a rossz interjúalany?

– Az interjú fontos, mivel a hírben a kép mellett ez adja meg a legtöbb információt. Sokszor megtörtént, hogy elkergettek a helyszínről. Ez általános például gyilkosságoknál, viszont egy olyan esetem is volt egy öngyilkosságnál, hogy a szülők odaálltak a kamera elé, és mindent elmondtak. Ez volt talán az egyetlen esetem, amikor mindenki készségesen nyilatkozott. Úgy érezték, hogy én vagyok az, aki őket meghallgatja. Persze ezt nem mindig tudom elérni. Azt tapasztaltam, hogy a román emberek szívesen nyilatkoznak, szeretik a megjelenést, a villogást, ha kicsit még kérdezünk is, akkor mindent elmondanak. A magyar ajkúakkal nagyon nehéz. Nem beszélnek, félnek, visszahúzódnak. Félnek véleményt nyilvánítani. Ahhoz, hogy társadalmunkat meg tudjuk változtatni, véleményt kell nyilvánítanunk.  Nem elég a szomszéddal elbeszélgetni, csak szóbeszéd marad az információ. Kivételt képeznek a hivatalos személyek, ők megszokták az interjút. Egy szó, mint száz, az a legjobb alany, aki a kérdésre mer válaszolni. Nap mint nap megtörténik, hogy elbeszélgetek az alannyal, mindenről van véleménye, de amint előveszem a kamerát, megbokrosodik, és azt mondja: aztán engem ne filmezzen!

– Mi volt az egyik legemlékezetesebb pillanatod munkád folyamán?

– Készítettem a téli hidegről egy hírt. Azt kérték, hogy egy fával tüzelő szerényebb embert filmezzek. Felmentem Máréfalvára egy öreg hölgyhöz. Valamikor Bukarestben dolgozott, még nem felejtett el románul. Elmondta, hogy alig van fája, fenyőággal rakja a kályhát. Éjjel nem tudott tüzelni, mert nem maradt volna reggelre, ezért 3–4 paplannal takarózott be – ezt le is filmeztem. Pár napra rá felhívtak Bukarestből, hogy adjam meg a nő elérhetőségét, mert bizonyos személyek pénzt akarnak küldeni neki fára. Kimentem a nénihez, leírtam címét, és, csodák csodája, annyi pénzt küldtek, hogy egy télre elegendő tűzifát tudott vásárolni.

– És mi volt a legkellemetlenebb?

– Hát általában az a legbosszantóbb, amikor nem hajlandók elmondani semmit, pedig nincs veszítenivalójuk. Filmeztem egy öngyilkosságnak elkönyvelt hírt, amikor a rendőrség egy összekötött kezű kislányt talált meg, zacskóval a fején. Amikor odamentünk a szülőkhöz, ellenségesen kezeltek. Azt akarták, hogy úgy tálaljam az eseményt, ami nem tényszerű, persze ezt nem lehet. Több mint egy hétre rá felhívott az egyik szülő, hogy bánja, mert nem álltak velem szóba. Az ügy nem abban a formában folytatódott, mint ahogy kellett volna. Képtelenség azt állítani egy ilyen esetről, hogy megölte magát. Az ügy a mai napig is változatlan maradt.

– Olvasóinknak mit üzennél?

– Azt tanácsolom a nézőknek és az olvasóknak, hogy tájékozódjanak több helyről is egy hír kapcsán, mert amiben egy kicsi politika is van, rögtön képes elveszíteni tárgyilagosságát. Összehasonlításra gondolok. Videóimból megpróbálom kizárni ezeket a jellegeket. Azt szeretném megmutatni, ami ott és akkor történt, legyen az érthető. A javaslatom is az, hogy a videókat nézve próbálják megérteni, hogy ez a valóság. Természetesen kívánok boldog új évet is!