Könyv a lélek bugyrairól

– Második, bővített kiadását tarthatja kezében az olvasó a 2006-ban megjelent Az önpusztító lélek című könyvének.

– Annak idején, amikor megírtam ezt a könyvet, összegyűlt egy hatalmas anyag arról, amivel én nap mint nap találkozom, és az az elképzelés körvonalazódott bennem, hogy tulajdonképpen mindazok, akik segítségre szorulnak, azért kerülnek hozzám és a kollégáimhoz, mert olyan lelki mechanizmusokat használnak, amelyek önpusztítóak. Igenis vannak bizonyos tulajdonságaink, személyiségvonásaink, gondolkodásmódunk, érzelmi reakcióink, amelyek kifejezetten rosszat tesznek nekünk. Ezek mindig megtalálhatók azoknál, akik a végén segítségre szorulnak. És akkor körvonalazódott, hogy úgy néz ki, a léleknek van egy önpusztító oldala is. Körbejártam, hogy ez miből tevődik össze. Megvolt az anyag, megvoltak az esetek és már csak rendezni kellett, hogy melyek ezek a mechanizmusok, hogyan nyilvánulnak meg, így lett belőle ez a könyv. A második kiadás pedig azért lett, mert az első akkor néhány hónap alatt elfogyott. Azóta is szerettem volna újra megjelentetni, ez most jött össze. Fontos, hogy ebben van új fejezet is és jó néhány kiegészítés. Mindenféle szempontból megszépítettem a könyvet. Az elsőt nagyon gyorsan írtam meg, most átdolgoztam, finomabban fogalmazok, letisztultabb.

– Szakmabelieknek szól vagy olyanoknak is, akik nem annyira jártasak a pszichológiai szaknyelvben?

– Úgy gondolom, viszonylag érthető a nyelvezet. Sokat segít a megértésben, hogy konkrét esetek vannak leírva. Ennek alapján valószínű, hogy a szak- vagy részben szakszövegek, ami ezeket az eseteket magyarázza és felvezeti a különböző gondolatokat, összefüggéseiben érthetők a nagyon egyszerű közönségnek is.

– A munkája során tapasztalt egyéni esetek nyomán vizsgálta azt, ami közös. Leírja azt is, hogy az önpusztító folyamatok gyakran konkrét fizikai betegségekhez vezetnek. Jellemző-e az, hogy az emberek a huszonötödik órában ébrednek fel, hogy gondok vannak, vagy felismerik, amikor még csírájában van a probléma?

– Nagyon kevesen jönnek úgy, hogy ők meg akarják előzni azt, hogy nagyon súlyossá váljanak a gondjai. Tehát, kevesen fedezik föl idejében azt, hogy segítségre szorulnak, vagy valamit a helyére kell tenni. Az a tapasztalatom, hogy általában az emberek akkor jutnak el pszichológushoz, amikor az már tényleg a huszonötödik óra, amikor már összecsaptak a hullámok a fejük fölött. Amikor érzik, hogy ők képtelenek megbirkózni az adott helyzettel, azzal a belső állapottal, amit ők éreznek, esetleg a tünetekkel, mert igen gyakran konkrét tüneteket is produkálnak és azzal keresnek meg. Ez részben azért történik meg, mert nincs meg a megfelelő kultúránk ahhoz, hogy pszichológushoz járjunk. Sokkal nyugatabbra tőlünk ez másként történik, ott benne van a tudatban, hogy ahogy ellenőriztetem néha a fogam, vagy elmegyek egy nőgyógyászhoz, úgy az ember elmegy egy pszichológushoz, ha valami nincs a helyén. Ott sem mindenki, csak az arányok mások, de ott azért a többség kéri ezt a segítséget, nálunk még nem.