A nő a hang mögött

– Mi történt a 2007-es érettségit követően? Azt mondtad, hogy jazz-blues szakra készülsz...

– El is mentem a XII. osztály végén Kőbányára. Legalább harmincan felvételiztünk két helyre. Ezzel a gond az volt, hogy az igazi felvételire februárban került sor, de mi csak a pótfelvételire érkeztünk el, mivel itthon nyáron van az érettségi. Nem vettek fel, összeomlott a világom. Közben színre lépett Olti Attila, a zongorista, aki énekesnőt keresett. Addig nyaggattak ismerőseim, hogy elmentem meghallgatásra, és azóta is ott énekelek. Közben voltam az X-Faktorban is, de a legelső fordulóban kiestem. Részben saját hibámból, mivel fáradtan mentem a versenyre.

– Ugye nem vetetted el a gondolatot, hogy ismét próbálkozz?

– Az igazság az, hogy elég sokat nyaggatnak ezzel is. Ez a rendezvényes-lagzis éneklés nagyon elviszi az időmet. Tavaly ki is szálltam egy időre belőle, mivel készültem versenyezni. A kettő túl sok volt. Természetesen még próbálkozni fogok a további tehetségkutatókon.

– Képzed a hangodat? Fogsz továbbtanulni?

– Romániában nem nagyon van könnyűzenei továbbképzés. Van egy magán dzsesszegyetem Temesváron, engem az a tanárnő tanít, aki amúgy ott tanítana. Így jobban megéri.

– Mik a terveid?

– Természetesen nem akarok lagzizásból nyugdíjba menni. Szeretnék komolyabb zenével is foglalkozni, csak nagyon nehéz elindulni. Ehhez kellenek a versenyek dobbantónak. Ezen ügyködöm most is.

– Szerinted kiből lesz jó énekes?

– Aki megpróbálja, annak mindenképp szeretnie kell! Kell az a plusz, ami megfogja az embereket. Sokan énekelnek – gondolok az aktuális rádiós popsztárokra –, de nem adnak semmit magukból. A hallgatónak éreznie kell valamit, amikor hallja az énekedet.

– Sokféle zenét hallani, de kevesen tudják, hogy milyen is a színpadon. Milyen a túloldalon lenni, lagzizni?

– Az az igazság, hogy nagyon izgulós típus voltam egész életemben. Mai napig sem merek beszélni mikrofonba, csak énekelni. Többnyire ugyanazokkal a helyzetekkel találkozom, a rutin miatt már megszoktam. Keveset, de múlt a lámpalázam, már többnyire az énekeket is megtanultam. Sok függ a társaságtól is persze.

– A rendezvényeken való zenélések kapcsán elmondanád, hogy milyen a jó, és milyen a rossz közönség?

– A teljesítményt nagyon befolyásolja a közönség. Az úgynevezett sznobok leülnek, őket egyáltalán nem érdekli, mit is énekelsz tulajdonképpen. Ilyenkor hiába is próbálok adni valamit, énekelhetek latint vagy cigányost: úgyis mindegy. Vannak olyan csapatok, akik lagziba bulizni mennek. Ez a jó közönség. Amikor zenélünk, mindig táncolnak, utána pedig megtapsolnak. Egyszóval befogadóbbak, nagyobb az összhang közöttünk, azaz egy húron pendülünk.

– Mennyire kimerítő ez a szakma?

– Nagyon. Meg kell szokni. Főleg nyáron minden hétvégén lagzi van, kicsengetés, keresztelő stb. Nem panaszkodom, mivel csak ezzel foglalkozom (máshoz nem is értek), és hétközben kipihenem magam.

– Elég sok tapasztalatod van már az éneklés terén. Szerinted a tehetség mennyire meghatározó?

– Egy jó adag kell belőle, nem vitás – de dolgozni kell kitartóan. Számokban kifejezve szerintem 80 százalékban számít a gyakorlás, és 20-ban a tehetség.

– Amúgy ezt a lagzis műfajt könnyű művelni? Szeretsz mindent énekelni?

– Szerintem ez egy jó szakma. Többnyire szeretem a dalokat. Nem mondom, vannak olyan dalok, melyektől már sírnom kell (pl. a Neotontól a Búcsú), hiába tanulok meg szebbnél szebb nemzetközi slágereket.

– Széles kell legyen a repertoárotok. Mit szeretsz igazán énekelni?

– A dzsessz-standardokat imádom. A magyar nótákon és a nagyon rockos dolgokon kívül többnyire mindent.

– Mit üzensz azoknak, akik hasonló pályára szeretnének lépni?

– Ha már eldöntötte valaki, hogy erre az útra lép, akkor csinálja ezerrel! Próbálja meg kihozni magából azt a maximumot, amire érzései szerint képes. Mindenkiben ott lapulnak azok a kiskapuk, amelyeken átbújhat és megvalósíthatja önmagát. Kívánom mindenkinek, hogy érje el kitűzött céljait!