Diagnózis, ami nem csak a beteget érinti

– fogalmazott az egyik nő. Sorstársai bólogattak. „Nem tudom megváltoztatni azt, hogy ő hogyan viselkedik velem, csak azt, hogy én hogyan reagálom ezt le” – tette hozzá egy másik jelenlevő. Mind harcosok ők. Úgy, ahogy a közvetlen hozzátartozóik.

És amikor eljut odáig, hogy de igen, ezzel gond van, akkor kezdődik az alkudozás. A mi lett volna, ha... Ha hamarabb megy el orvoshoz, ha tovább szoptat, ha olyan múlttal jön, hogy az érzelmeket csak úgy ki lehetett volna mondani, ha nem nyelte volna le a munkahelyén, hogy semmibe veszik, ha nemet tudott volna mondani sok esetben, ha egészségesebben élt volna, ha lemondott volna a cigarettáról stb.” – magyarázza Kádár Enikő.

Az alkudozás után következik a düh, a harag, a felháborodottság. A „miért pont velem?”. Fontos, hogy előjöjjön a düh, hogy ki tudja adni a mérgét a beteg. Ezt követi a depresszió. „Azt érzi, hogy magatehetetlen, hogy végig kell menni ezeken a folyamatokon. De utána jön az elfogadás, és a beteg elkezd harcolni. Elfogadja, hogy igen, ez van, de ez nem azt jelenti, hogy vége, hanem tenni kezd annak érdekében, hogy változzon, hogy jobb legyen. Nem hagyja, kezdi megvédeni magát, kezd beindulni a folyamatnak a lecsengése. Sokszor azt is mondják, hogy ajándékot kaptak. Mert minden megváltozik, átértékelődnek a kapcsolatok, az élethez, az egészségéhez, a testéhez való viszonya” – fejti ki a pszichológus.

Újjáépíteni a testtel való viszonyt

Egy mellműtéten átesett nő újra kell építse a testéhez való viszonyát, el kell fogadja, hogy szerethető, hogy örömet okoz neki. Ha tükörbe néz, akkor tudja azt mondani, hogy „igen, ez én vagyok, és harcolok ezért a testért, szeretem ezt a testet.” A betegek gyakran – amikor az alkudozás, depresszió fázisában vannak – úgymond kívülről látják a testüket, mintha nem a sajátjuk lenne. Akkor történik meg az elfogadás, amikor rájön, hogy ezt védenie, szeretnie kell.

A mell serdülőkorban kezd el változni, ez nagy zavart okoz a fiatal lány életében, van, akinek nagy lesz, van, akinek kisebb, van, aki szégyelli, van, aki büszke rá, de mindenképp változást hoz. Most ismét egy hatalmas változás áll be, és egy ilyen betegség után újra el kell fogadni. „Nem kell senkinek egy ilyen küzdelem, de egy újjászületési folyamat is ez. Újranő a beteg haja, új identitást kap, szinte mindenben újjászületik, megerősödik. Hihetetlen dolgok jönnek elő, óriási erők mozgósulnak ilyenkor az emberben, egy tehetetlen nőből egy erős nővé válik. Ez egy folyamat, amin végig kell menni, és meg kell harcolni, mert nagy a tét” – mondja a szakember.

Hogyan viszonyul a környezet?

Nem mindegy ugyanakkor, hogy a segítséget hogyan, milyen minőségben kapja meg a beteg a környezetétől, hogy ne elutasításként élje meg. Sokan félnek ettől a témától, nem szívesen beszélgetnek róla. Azt ajánlják, hogy forduljon pszichológushoz a beteg, ő majd megoldja, pedig gyakran elég lenne, ha csak ott lennének vele.

Féltjük a családot, aggódunk azért, akinél ilyen betegséget diagnosztizálnak, de nem merünk bekopogni, nem kérdezzük meg, hogy mire van szüksége. A másik, hogy sajnáljuk. De ezzel a beteg nem tud mit kezdeni” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. Az is gyakran előfordul, hogy a beteget háta mögött beszélik ki, de ez igazából nem róla szól, hanem a környezetéről, véli Kádár Enikő. „Ez egy önvédő mechanizmus, hogy ha kibeszéljük, ha sajnáljuk, akkor nekünk ez könnyebb lesz. Pedig a sajnálat sosem vezet jó útra. Mindenki foglalkozik ezzel a témával, ezzel a veszteséggel a beteg környezetében: a család, a barátok, a kollégák, a szomszédasszony.

Nincsenek meg az eszközök arra, hogy megszólítsák őt, hogy közeledjenek hozzá, mert nem tudnak mit mondani. Pedig sokszor az őszinteség a legjobb” – nyomatékosítja Kádár Enikő.