Valósággal keveredő meseregény: nem nézi butának a gyerekeket Szabó Róbert Csaba

Abban az időben jártam egyszer Verespatakon, és ledöbbentett, hogy ezt a helyet tönkre akarja tenni egy aranybányász cég. Innen jött az egész. Írtam egy szöveget, amely nyolc lapszámban folytatásokban megjelent a Cimborában. Nem olyan rég előkerültek ezek a Cimborák egy nagytakarításkor, s Gellért is megnézte. Mondta, hogy ez nagyon érdekes sztori, bár ő néhol unja, magyarázós. S akkor mondtam neki, hogy „tudod, mit Gellért, akkor én ezt újraírom. Megírok egy részt, este felolvasom, s te elmondod a véleményed”. S akkor úgy is volt. A karakterek már megvoltak, kicsit bővítettem, jobban belevittem Verespatakot, jobban kitaláltam az egész koncepciót. Azt, amit a fiam magyarázósnak nevezett, azt elhagytam, és igyekeztem kalandossá, fordulatossá, akciódússá tenni.

Tulajdonképpen erről is szól a könyv üzenete, meg arról, hogy a gyerekek tisztasága révén talán megnyerhetjük azt a háborút, amit a jövőben kell majd folytatni. Ugyanis ők lesznek majd felelős pozícióban – most mindegy, hogy családapák vagy miniszterek lesznek –, amikor megtanulják, hogy a környezetre is kell vigyázni. Most azonban nem azt mondjuk a gyereknek, hogy nem szabad megvenni a műanyagflakonos vizet, hanem van egy kalandos történet, amely beszippantja őket, s ezzel nem csak a könyveket szeretteted meg vele, hanem közben lesz egy olyan környezettudatosságuk, amit észre sem vesznek.

– Ez a környezettudatosság nagyon felnőtt téma. Mégis megértik ezt a gyerekek?
– Egyértelmű, hogy megértik. Amit nem értenek – és tényleg, erről is szól a könyv – arra rá kell kérdezni. Nyilván egy 10-12 éveseknek ajánlott olvasmány, de például az én fiam lassan 8 éves, és megérti. S aki nem érti, azt kell hagyni kérdezni. Én ezt úgy ajánlom, hogy 10 éves kor alatt a szülőkkel olvassák, azért, mert lehet, hogy némely dolgok picit bonyolultabbak, de a gyerek, ha megtanul együtt olvasni a szülőkkel, van lehetősége feltenni a kérdéseket. Én nem tekintem butának a gyerekeket, mert nem azok.

 – Úgy tudom, az illusztráció is valahogy úgy készült, hogy még a kedvenc focicsapata is el van rejtve benne.
– Orosz Annabella egy elképesztően jó illusztrátor, nagyon empatikus, és tud figyelni erre, tudja, ki a kedvenc focistánk, és akkor azt oda belelopta. A szöveg mögé is tud látni, felépített egy olyan világot, amely nagyon sokat ad a szöveghez. Nagyon részletgazdagon rajzol Annabella, úgy kell elképzelni, mint egy kicsit felnőttebbeknek megrajzolt böngésző, mindent fel lehet rajta fedezni. Oké, elolvasod azt a könyvrészletet, de szinte ugyanannyi időt el tudsz tölteni a képek böngészésével is.

– Már alakul a sztori vagy csak fejben létezik még?
– Addig nem fogok neki soha írni, amíg le nem tisztáztam az alapsztorit, meg hogy ki mit akar, merthogy konfliktus kell, és csak akkor lesz konfliktus, ha ellentétes szándékok vezérlik a szereplőket.

De van egy ilyen történetünk, hogy ő három napig Kolozsváron volt, nem nagyon tudunk erről amúgy semmit, csak a beszéd maradt fenn. Ez nyilván nem egy történelmi igényű dokumentumfilm lesz, hanem egy olyan játékfilm, amelyben bizony fikciós elemek is vannak, viszont igyekeztünk az ő karakteréből, illetve a történelmi helyzetből kiindulni. Egy nagyon fordulatos, akciódús, de nem akciófilmet szeretnénk csinálni. Forgatókönyvet írunk, s igaz, hogy ez az utolsó kör, de még nem biztos, hogy lesz film is belőle. Én nagyon szeretném, mert azt gondolom, hiányzik az erdélyieknek, a határon túliaknak egy olyan történet, ami picit a mi történelmünk is. Egy szinte földöntúli embernek a története, akit szentté akarunk avatni, de egy csomó mindent az életéről vagy elhallgatunk vagy bizonyos dolgokat emelünk ki. De a szentté avatás már csak ilyen...