Tornászcsillag regényes élettel: születésnapi könyv Szabó Katiról

– S aztán következett a többi világverseny és a történet, amit már többen ismerhetünk.
– 1983-ban lett felnőttkorú, ezen év tavaszán a göteborgi Eb volt az első felnőtt versenye, jött nyáron a Vb Budapesten és egy évre rá az olimpia, ahol ugyebár kirobbanó sikert aratott.

– Zágonban született, Onești-en kezdett tornászni, mégis Dévát tekinti otthonának. Vagy tévedek?
– Ennek az az oka, hogy egy adott pillanatban Károlyiékat ki akarták csinálni, ezért egyik pillanatról a másikra – de tényleg, egy szombatról vasárnapra virradó 1979-es éjszakán – a tornászválogatottat, Nadiáékat Károlyiék tudta nélkül Bukarestbe költöztették. Vasárnap bementek az edzőterembe, s nem voltak ott, csak a kicsikék, az ifjúságiak. Károlyiék tanácstalanul úgy döntöttek, hogy visszatérnek a Zsil-völgyi Lupénybe, ahol sporttanári pályafutásukat kezdték. Jelezték azonban a dévaiak ekkor, hogy ők szeretnének létrehozni egy tornacentrumot, várják őket oda.

– Kik szerepelnek még a könyvben?
– Benne van Octavian Bellu, akit Kati pályafutása legmeghatározóbb edzőjének tart, Ágoston Mihály, legközelebbi barátnői, sportolótársai közül Daniela Silivaș, beszéltem Maria Olaruval, aki Kati edzői pályafutásának egyetlen olyan produktuma, akiből élsportoló, világbajnok lett – így alakult. Benne van egy kolozsvári származású sportorvos, aki a tornászválogatott szakembere volt egy időben. Egy asszisztensnő, egy ma Svédországban élő, hatvanas hölgy, akinek máig tartó, visszatérő rémálma, ahogy pirítja, pirítja a kenyereket nagy halomba, és soha nem elég, a lányoknak nincs mit enni. Sok ilyen érdekes emberi történet bukkant fel.

– Életregénynek nevezted a könyvedet: ez mit jelent? Cselekménye is van?
– Van cselekménye, és nem is kizárólag lineáris értelemben. A sportolói pályafutást persze időrendben mutatom be, a nagyobb versenyeket használva állomásul. De Kati életének voltak egészen tragikus pillanatai is, elveszítette például az első gyermekét, az édesanyjával pedig nagyon fájdalmasan alakuló, majd lezáruló kapcsolata volt. Nyilván megnéztem a szekusdossziéját is. Ezek a történetek életének nem feltétlenül a tornával kapcsolatos elemeit érintik, ezért merem nevezni a könyvet életregénynek.

– Nem nagyon volt ő a figyelem központjában egészen talán az általad is említett diákolimpiáig.
– A magyar közvélemény szempontjából igaz ez az állítás, a román szempontjából kevésbé, mert a 2000-es évek elejétől kezdték őt felfedezni. Nem annyira mondjuk, mint Nadiát, aki ugyan nem nyert annyi aranyat és nem kapott annyi 10-est sem, mint Kati, de egy katartikus alakja a tornasportnak, és aki hamar feltalálta magát Amerikában, miután kiszökött, de aztán hamar elkezdett hazajárni.

– Meg nem is nagyon szereti az újságírókat.
– Ezt így nem mondanám: kommunikációs szempontból elég sok hiányossága van ezeknek a gyakorlatilag laktanyai körülmények között nevelkedett embereknek. Ezek a lányok úgy éltek ebben az onești-i kaszárnyában majd Déván, hogy fogalmuk sem volt, hogy mi történik a világban. De nem tudták azt sem, mi történik Romániában: nem volt tudomásuk például arról, hogy hajnali sorban állások vannak a kenyérért, a lisztért, tejért, olajért, akármiért. Igényük sem nagyon volt a megismerésre, hisz állandóan a tornával mosták az agyukat, elfojtották a tizenévesek amúgy bimbózó kíváncsiságát is. Innen fakad egy bizonyos mértékű bizalmatlanság. Mikor véget ért a pályafutásuk, belecsöppentek egy számukra teljesen ismeretlen civil világba, és ahol gyakorlatilag semmibe vették őket. Szabó Kati 1987. november 25-én, a rotterdami világbajnokságon fejezte be a sportolói pályafutását. Rá két napra felvételizett a testnevelési egyetemre, s hiába nyert épp akkor világbajnoki címet tornából a csapattal, végig kellett csinálja a tornagyakorlatokat a felvételin. Teljes mértékben ejtették őket, senki nem foglalkozott velük. Meg kellett tanulni élni, talpon maradni. Szembesülni kellett azzal, hogy semmihez nem értenek a tornán kívül. Embere válogatja, hogy ezt a típusú sokkot ki hogyan képes kiheverni.

– Sokat kellett győzködni, hogy vállalja ezt a szerepet?
– Olyat sokat nem. Sok volt inkább a mi szempontunkból feleslegesnek tűnő óvatoskodás, hogy vajon azt le lehet-e írni, vajon az nem-e fog megsértődni. Érezhető volt viszont, hogy miképpen nyerem el fokozatosan a bizalmát. Egyre beljebb engedett az életébe, egyre több mindenről kezdett beszélni. Elmentem Franciaországba is, ahol most él, belenézni az ottani körülményekbe. Nem volt könnyű meccs, de jól a végére jutottunk, és hála istennek úgy tűnik, elégedett az eredménnyel.

– Szabó Kati több más erdélyi magyar élsportolóhoz hasonlóan – hogy példának említsük mondjuk Bölöni Lászlót vagy Miklós Editet – már nem él Erdélyben, nem minket gazdagít. Mit vesztettünk azáltal, hogy ezek a személyiségek elmentek innen? Mit tehetett volna értünk még Szabó Kati?
– Nehéz kérdés. Ha nem megy ki férjével Franciaországba, ha itthon marad, biztosítanak körülményeket neki dolgozni, nagy vonzerőnek számított volna a neve. De nem így történt. Így most nincs értelme arról beszélni, hogy mit veszítettünk azzal, hogy elment. Beszéljünk inkább arról, hogy mit nyerhetünk azzal, hogy egyre inkább hazatalál.