Tizennyolc évvel később: szeptember 11. mai szemmel

„Hét- vagy nyolcéves lehettem, amikor elkezdtem tanulni szeptember 11-ről – mondja például egy kisfiú – Előtte semmit sem tudtam, azt sem, hogy mik voltak az ikertornyok.” „Amikor a nővérem és a bátyám néha szeptember 11-ről beszéltek, fogalmam sem volt, miről van szó” – vallotta egy kislány. „Nem tudom, ki tette, de azt tudom, hogy egy csoport terrorista volt. Azt hiszem, volt egy vezetőjük is, akiről olvastam, de most nem jut eszembe a neve” – mondja egy másik kislány nagy szemekkel a kamerába nézve a fekete háttér előtt.

Ha egy harmadikos gyerek az interneten ma rákeres a szeptember 11-ei eseményekre, horrortörténeteket, horrorisztikus képeket talál, amelyek nem feltétlenül tud feldolgozni, és nem megfelelőek számára, fogalmazta meg a film elkészítésének szükségességét Amy Schatz rendező-producer.

Később a gyerekeket az osztálytermükben látjuk viszont, ahol versek és különböző képzőművészeti alkotások segítségével próbálják kifejezni témába vágó gondolataikat. Tanáraik, szüleik segítségével dolgozzák fel a történteket, s mindazt, amit a terrortámadások a saját életükre nézve is jelentenek. Persze nem volna Amerika, ha nem a reményre, a megújulásra, a mindent átható jóra helyeznék a hangsúlyt. Itt tűnik fel a túlélő fa története: az összeomlott  ikertornyok alól harminc nap elteltével egy zöld hajtás bukkant ki, amelyről kiderült, hogy egy, a romok alatti fáról származik. A derék amerikaiak kiásták a fát, elvitték egy faiskolába, ahol megmentették, s a tizedik évfordulóra már egy hatalmas, életerős körtefát vittek vissza a Memorial Plazára. A Survival Tree, azaz a Túlélés Fája ma a rugalmasság, a túlélés és az újjászületés szimbóluma.

Kevésbé idealisztikus a felhangja a másik évfordulós HBO-s dokumentumfilmnek, amelynek címe A tornyok árnyékában: a Stuyvesant Gimnázium (In the Shadow of the Towers: Stuyvesant High on 9/11). Az egykori elit középiskola épülete pár saroknyira volt az ikertornyoktól, a diákok pedig éppen elkezdték a sulit: aznap és pár napja az új tanévet is. Ugyanaz az Amy Schatz szólaltatja meg őket a filmben, ami viszont már nem a gyerekeknek szól. Az akkori tinik, 14–18 évesek ma meglett harmincasok, karrierjük csúcsán. A terrortámadások épp olyankor történtek, amikor a legjobban rezonáltak a világra.

Ez a film már nem az optimizmusról, az ujjászületésről szól, nem hint rózsaszín ködöt és nem magasztalja Amerikát. Sokkal többször hangzanak el benne a gyűlölet, a tudatlanság (ignorance) kifejezések. A szereplők világképe pesszimista: addig, amíg a gyűlöletet és tudatlanságot fenntartják, ahelyett, hogy felszámolnák, az emberek mindig félelemben fognak élni, félelemben azoktól, akik különböznek, állapítja meg egyikük.

Az irány megmutatva hát. Újabb tizennyolc év múlva visszatérhetünk a témára. Már ha lesz ki és kinek.