Székely történetek önjáró szereplőkkel

Ez nem baj, így működik ez a folyamat. Az alkotás egyfajta teremtés, mondják. Véges, tehát elfuserált teremtőkként megpöccintjük a mozgatottjainkat, oszt’ csodálkozunk, hogy nem arra mennek, amerre mi terveztük, saját akaratuk lesz, mi meg futunk utánuk, és próbáljuk az adott világ keretei között tartani őket. Így született meg a Kéket kékért első verziója röpke három hét alatt, digitális nyomdában ki is nyomtattattam a hivatalosan nem létező „összes művet”, jó kis születésnapi ajándék lett belőle. A visszajelzések alapján – mert azért olyanok is akadtak, akik elolvasták – úgy tűnt, nem volt elvetélt ötlet, ezért pár hónapra rá ismét elővettem az „új” kéziratot, hogy javítgassam itt-ott. És már megint elkezdtek mozogni a szereplők, így elég jelentős mértékben átdolgoztam. Picit lassítottam a tempón, az érthetetlenebb részeket kifejtősebbre vettem, árnyaltam, amit kellett, volt, hogy Platónt követelt az egyik szereplő Parmenidész helyett, rémes egy figura. Aztán jött a szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt barátom, és a maga finom és udvarias módján tudtomra adta, hogy baromi hosszú mondatokat írok, nincs az az olvasó, aki egy levegővel el tudná olvasni, ezért átszerkesztettük ezt is. Az egyik legrettegettebb kritikusom, a húgom, Demeter Zsuzsa (aki szakmája szerint is kritikus) átjavította a kéziratot, okos megjegyzéseket tett, mertem volna nem elfogadni! Így a végeredmény egy letisztultabb, és, remélem, olvashatóbb szöveg lett.

 – Egyszemjankó, egy kisfiú a főszereplő, aki köré felvonultatja a többi szereplőt, történetet – gondosan ügyelve arra, hogy minden szálat elvarrjon. Egyfajta fejlődéstörténet is. A Hargita lábánál játszódik, akár felismerhetők is a helyszínek, mégis egy külön világot teremt. Fikció és valóság felesel egymással, hétköznapi emberekből farag egyfajta mitikus lényeket.
– Az alapszereplők már adottak voltak: a gyermeke anyjának halálába belebolondult doki, aki felviszi kisfiát a hegyre, és ott a nagy magányukban ógörög szövegekkel tömi a fejét, majd a város, illetve a bányatelep lakói, akikkel találkozik ez a kisfiú, miután az apja meghal, és a milicisták visszahozzák a „civilizációba”. Már ha Ceaușescu diktatúráját és annak végnapjait annak lehet tekinteni. Ez egy arctalan massza, a felismerhető karaktereket a regényvilág teremtette magából. A tényleges valósághoz vajmi kevés közük van, bár egy-egy jobban hangzó csúfnevet a gyermekkoromból átemeltem. Ami a mitikusságot illeti: amikor az egyetemen a filozófiai stúdiumaim elején az ógörögöket tanulmányoztuk, akkor a preszókratikus tanköltemények olvasásakor valamiért mindig a székelyföldi életegész jutott eszembe. Nincs okszerű vagy analogikus összefüggés, ez csak egy érzés volt, székelyként ismerősnek tűnt az a világ. Ezért is kezdtem el még az eredeti, magnovellában, az Egérfelügyelőben játszani azzal, hogy preszókratikus szövegeket emelek be egy székelyföldi történetbe, és nekem legalábbis működőképesnek tűnt. Különösen nyers, darabos világ kezdett így kialakulni, valami a nyugati fogalmi gondolkodás kialakulása előttről.

Például adta magát a lólábú asszony, mert attól nagyon féltünk, néha kilométereket kerültünk borvízért menet, mert úgy hallotta valaki, hogy a kórháznál látták. Az életben nem találkoztam a lólábú asszonnyal. Ettől még létező személynek tűnt.

Ha az megvan, és szerencsés esetben van egy kis időm, hogy írjak is, akkor lendületből begépelem az első pár oldalt. Onnan kezdve bármikor tudom folytatni, vagyis folytatja magát a saját törvényei szerint, én meg lopott időkben, hajnalonta vagy hétvégén zongorázom be a szavakat. Írni számomra eksztatikus állapot, teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen nem is én írok, hanem az anyanyelv. Ilyenkor tudomást sem veszek a világról. Hasonló érzés, mint a zenélés, csak itt nem egy nagyobb összhangba illeszkedek, nem kell figyelnem a zenésztársaimra, hanem teljesen feloldódom az írásban.

– Azt tartják, hogy jó, ha van egy „külső szem”, aki az alkotás folyamatában vagy a mű elkészültekor véleményez, utat mutat, lehetőségeket ajánl. Önnél van ilyen külső szem?
– Az alkotás folyamatában nincs ilyen. Meg se tudnék állni, hogy meghallgassam a tanácsait, nem is érteném, hogy mit keres egy idegen a mi (a mű meg én) privát világunkban. Miután elkészült valami, akkor persze jól fognak az észrevételek. Kevés embernek mutatom meg a szövegeimet, leginkább a húgomban bízom, nem udvariaskodik, őszinte. Ha az egyébként filozófus bátyám, Demeter M. Attila valamire rábólint, akkor arról tudom, hogy jó, ő sem diplomáciázik. És nagyon ritkán bólint. Néhány író és költő barátomnak is megmutatom olykor a szövegeimet, de a véleményeiket azért kételkedéssel fogadom: ha valamire azt mondják, hogy jó, na, akkor kezdek el gyanakodni.

– Külön érdekessége a kötetnek a függelék, ahol tulajdonképpen a címszavak alatt egy-egy novellát olvashatunk.
– Ezt két emberen verje le a tisztelt olvasó: Orbán János Dénes és Nagy Koppány Zsolt a felelősek a törzsszöveghez függelékként hozzácsapott Végszótárért. Ők voltak azok, akik beazonosították azokat a jövevényszavakat, amelyek Székelyföldön mindennaposak, használjuk ezeket (mint például a ’szekus’, ’popor’, ’buletin’, vagy éppen a ’bogyán’), de a magyar nyelvterület más részein nem biztos, hogy értik is, hiába „magyarítom”. Javaslatukra többször nekiugrottam, hogy írjak fogalommagyarázatokat, de rájöttem, hogy majdhogynem lehetetlen. Ezért arra jutottam, hogy igazából történeteken keresztül lehet megvilágítani ezen szavak jelentését. És hát ilyen mikrotörténetet rengeteget megírtam tárcában, publicisztikában, blogon vagy a Facebookon. Talán ezért is tartom magam csapnivaló filozófusnak, hiába van róla diplomám meg másfél évtizedes szakmai múltam. Úgy látszik, hogy nekem nem érvényes gondolataim, hanem elmesélhető történeteim vannak a világról.