Sebő Ferenc: zenélni és táncolni mindenkinek kéne tudni

De hogy lehetett volna Kallós Zoltántól lelépni? Ő aztán megfogott minket és cipelt mint a szélvész, hegyen-völgyön át. De nem is az volt a dolgunk, hogy itt turistáskodjunk, hanem az, hogy azt a kulturális anyagot összeszedjük. Mindig bámultam az erdélyi barátaimat, hogy hogy fújták az egész tájra vonatkozó ismereteiket, családtörténeteket visszamenőleg, ki kinek az unokatestvére. Ez egy őrületes dzsungel volt számomra, de nagyon tiszteletre méltó, sajnálom, hogy kezd itt is már kopni. Magyarországon nem nagyon értették azt, hogy miért mondja Kallós Zoltán, hogy ő csak rokontól gyűjt. De itt tényleg mindenki tudta, hogy melyik a második unokatestvére, és ki annak a lánya és annak az unokája, úgyhogy ő nem tudott olyan helyre menni, hogy rokont ne talált volna. Ennek köszönhetően tudta olyan bensőségesen végezni ezt a gyűjtést. És ezek a kis morzsák, amelyeket szedegetünk össze, most kezdenek összeállni egy olyan egységes nagy gyűjteménybe, amelynek a kapcsolódásai, áttekintései lehetővé teszik, hogy a magyar kultúra ezer éves történetéről valamit mondjunk. Ezek nagyon fontos adatok, amelyek egy-egy rétegben, közösségben megmaradtak. Sokszor úgy érzi az ember, mint mikor eső után a tócsákat nézegeti, hogy mi maradt még meg. Valamikor ez egy mindent beborító víz volt, de aztán száradt. Ezek a gyimesi blokkok is olyan zenében gazdagok, ami már máshol kiment a divatból. Egy nagy puzzle játék, összerakni ezeket a különféle korokra visszautaló maradványokat, hogy egy egészet kapjunk, de már nagyon szépen kibontakozik. A Zenetudományi Intézetben egy komoly népzenei gyűjtemény van összerakva, amelyből zenetörténeti információkat lehet kapni. Mert azon túl, hogy összegyűjtöttük a magyar népzenét, az európai zenetörténethez is hozzá tudunk szólni. Mindaz, ami Európában történt, itt is megtörtént. Mi európai ország vagyunk, azok is voltunk, és jó lenne az is maradni. Minden irányzatból részesültünk. A divatok mindig jönnek-mennek. Az más dolog, hogy elindult egy tánc Franciaország felől, és mire ideért, ott már kiment divatból. De nálunk ezek összegyűltek, mindenből maradt egy kicsi.

Megindult a népzeneképzés a zeneakadémián is. Oda minden évben nyolcvan gyerek jelentkezik és húszat tudunk felvenni. Az Isten tartsa meg a szokásukat. Az igazi eredmény számomra ezzel párhuzamosan az, hogy a népzene már nem számít csodabogárnak, hanem kezd beszivárogni a mindennapokba. Azok a fiatalok, akik belekóstoltak ebbe, ha megházasodnak, nyilvánvaló, hogy ilyen zene szól a lakodalmukban. A romkocsmába is beszivárgott ez a dolog, egyszerűen egy új kamarazene keletkezett. Mert ez nem egy múltba révedés, ez egy új kamarazene, popzene, ami most a fiatalok kezén alakulgat és – horribile dictu – hazai gyökerei vannak. Mutassanak nekem még egy országot, ahol a fiatalok a saját hagyományaikra szórakoznak. Mennyire szerette volna Kodály elérni ezt és mennyire nem sikerült az iskolán keresztül ebből bármit is csinálni. Nemhogy nem tartják cikinek, hanem még hozzátesznek, ennek én nagyon örülök, el sem bírtuk volna képzelni, hogy ilyen méreteket ölt.

– Ebben mekkora szerepe van a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőnek?
– A Pávának abban van szerepe, hogy a magyar társadalom is elkezdte ezt látni. Jöttek a pávások, hogy: na, most Feri, bevezetjük a táncházat. Mondtam, gyerekek, negyven évet késtetek. A magyar nép most már olyan buta kezd lenni, hogy csak azt hiszi el, amit a tévében lát. Amit nem mutat a tévé, az nincs. De ez tévén kívül is működik. Egyre inkább úgy látom, hogy túl vagyunk azon a kérdésen hogy „hogyan lehetne a fiatalokkal megszerettetni a népzenét?” Kérdem én, mit kell csinálni a fiatalokkal? A beszédet hogy tanulták meg? Megkérdezték tőlük, hogy tetszik-e a magyar nyelv? Nem. Fogtuk s megtanítottuk, elkezdtünk vele beszélni. Ez a korszak az, amikor mindent meg lehet tanítani a gyereknek. A falusi ember tudta: van a két évtől hat évig tartó korszaka a gyereknek, amikor nyitott bármire: nyelvekre, atomfizikára, táncra, bármire. Aztán ezek a kapuk bezáródnak szép lassan. Idősebb korban már nehezebb nyelvet tanulni, ilyenkor meg játszva megtanulják. A mostani pedagógia azzal van elfoglalva, hogy hogyan csináljon gyerekmegőrzőt az iskolából. Régebb nem volt ez, a gyerekeket nem traktálták gyerekművészettel, a gyerek ugyanazt hallották és tanulták, amit a felnőttek csináltak. Aztán amire felnőttek, ők is be tudtak állni abba, amit a felnőttek csináltak és a munkába is. Életet tanultak. Ma a gyereket traktálják ilyen és olyan gyerekművészettel, aztán mire felnő, rácsodálkoznak, hogy kisfiam, te milyen hülye vagy, hogy nem tudsz semmit, amit kellene.

Ez eltűnik a használatból. Egy ilyen hagyományon felnőtt néni, vagy bácsi, akinél jártunk gyűjteni, kétszer ugyanazt nem énekelte el. Személyes megnyilatkozás ez. Nagyon fontos ez biológiai szempontból az embernek, hogy magát ki tudja fejezni valamilyen nyelven. Ha minden feszültség benne marad, fizikai betegségeket okoz, s akkor lehet menni orvoshoz sok pénzért.

Az énekelt vers nem az én találmányom, ez egy történeti műfaj. A verset mindig énekelték, nem csak Balassi korában, még a Csokonai korában is. Nagyon lassan szakadt le a dal a szövegekről és vált a költészet ilyen gazdag műfajjá. De ezzel együtt a mai kortárs költőknek a versében is ott vannak az énekelt formulák, használják még. Olyan verssel nem tudok mit kezdeni, amelyek nem tartalmazzák az énekelt vers formáját. Rögtön kiszúrom, hogy nem érdekes, másban meg hallom, még azt is, hogy milyen népdaltípus kell hozzá. Ki lehet nagyjából találni, hogy a költő milyen dallamra gondolt, amire ezt írta. KAF-al is így voltunk. Nem lehet rá azt mondani, hogy egy népies költő, de egyből kiszúrtam. Mondtam, ez egy küküllőmenti zene, ez ilyen, az olyan. És mint kés a vajban, úgy ment. Ez egy nagyon is racionális, szakmai kérdés, hogy egy versnek a ritmikája, a ritmusvilága, formája milyen. A magyar költészetnek az időmértékes vers szerves része, lehet mondani, hogy ez egy igazi hungarikum. Más szomszéd népek költészetében nincs benne. Nálunk Horatiust eredetiben olvasták, a latin hivatalos nyelv volt az ezernyolcszázas évek elejéig. Benne volt a kultúrában, tanították az iskolában, elemezték a verseket a latin órákon. Most kezdett megszakadni a szál, de a költők felfigyeltek erre, szépen magyarul átvitték, a mi nyelvünk alkalmas ezekre a formákra. Ez kicsit olyan az ő körükben, mint a zeneszerzőknél a vonósnégyes: aki nem csinál egy rendes vonósnégyest, az nem is számít zeneszerzőnek. Egy Saphói verset megcsinálni az egy szakmai minimum. És Varró Dani is írt nekünk ilyen szövegeket, kirázza a kisujjából. Ezek azok a versek, amelyek megmutatják nekünk, hogy a magyar nyelv milyen gazdag, és fantasztikus lehetőségek vannak benne. És a magyar tradíció vitte tovább ezt a több ezer éves európai hagyományt. Azt elmondhatjuk, hogy a kultúránk szép, fényes, erős gyökérzete van, nekünk nem most kell kitalálni az egész történelmünket és az irodalmunkat. Vigyázni kéne rá, ez az én intelmem: becsüljük meg, vigyük tovább és ne hagyjuk, hogy ránk tukmálják azt, hogy ez egy hülyeség és múltba révedés.