Nem csupán lelki táplálék: szerzetesek asztalánál

Saly Noémi kurátor kalauzolásával jártuk be a három teremben berendezett kiállítást, elsőként a szellemi táplálék termét. Itt megtudhattuk, kik is a szerzetesek, hol laknak, mi az, hogy regula, fogadalom, mi a refektórium stb. A falon levő pannókon azokról a rendekről – a bencésektől Teréz anya nővéreiig – olvashatók tudnivalók, amelyek gyógyítanak, gyógynövényekkel foglalkoznak, botanikusok, tudósok, illetve táplálják a betegeket, szegényeket, esendőket. Az egyik legérdekesebb kiállított darab az a csíki, katolikus szakácskönyv, amelyet 1693-ban írtak, és a számos böjtös étel mellett megtalálható többek között a vízleves receptje is benne. Ugyanitt látható a legrégebbi magyar szakácskönyv is itt, 1500-ból.

Az egyik vitrinben az orvostörténeti könyvtár két kódexe is látható, egy másikban számadáskönyvek kaptak helyet, valamint konyhakönyvek. „A számadáskönyvet iskolázott, szép írású ember írta, a konyhakönyvben a konyhástestvér odarótta, hogy a »zőccség« mennyibe került. Szerzetesi kéztől származó szakácskönyvek is vannak itt, például egy, 1950-ben a rendjéből kizavart szerzetes munkája, aki később elment szakácsnak az Astoria szállóba, majd mikor ismét lett iskolája a rendnek, akkor a bentlakásban főzött a gyerekeknek. Olyan receptek vannak benne, amelyek így kezdődnek: végy ötven kiló kelkáposztát”– avatott be Saly Noémi.

A kenyér és a bor

A második teremben elsőként a legszentebb és – gasztronómiai szempontból is – legfontosabb étel és ital van bemutatva. A kenyér története két részre van osztva, az egyik a mindennapi kenyér, a másik a szent kenyér, az ostya. „A mindennapi kenyér az alapok alapja, így könyörgünk, hogy »mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma«. Krisztus szülőhelyének a neve, Betlehem azt jelenti, hogy a kenyér háza. A régi időkben azt a fajta lapos kenyeret sütötték kövön vagy forró vaslapon, amit a mai napig is a keleti emberek többsége eszik, mi pedig pita és gyros formájában ismerjük. A kelesztett kenyérnek az európai elterjedését szerzeteseknek köszönhetjük, ők tanítják meg rá a falvak népeit, hogy hogyan kell azt sütni.”

Az ostyának két összetevője van: a liszt és a víz. Fontos, hogy nagyon tiszta lisztből és nagyon tiszta vízből kell készíteni, és nem akárki, csak tiszta ember dolgozhat vele. Az ostyát régen a papok és szerzetesek készítették, fehér miseingbe öltözve, zsoltáréneklés közepette.

 A csíksomlyói ferences rendházból származó ostyakészítő eszközöket is megtekinthetünk, de helyet kaptak a szentmise keretében használt eszközök is.

„Az ostyalapot két vaslap között megsütik, de ahhoz, hogy ki lehessen vágni, újra vissza kell nedvesíteni. Berakják egy párásító terembe, és akkor lehet úgy kivágni, hogy tökéletesen, hibátlanul kerek legyen az az ostya, mert azon nem lehet egy makula hiba sem, nem hiányozhat belőle egy morzsácska sem. Mert a szent ostya az isteni tökéletességet jeleníti meg, egy kicsike lélek. Amiután kivágták, egyesével átválogatják, úgy zacskózzák be, és ha a legkisebb hiba van rajta, akkor az már hulladékba megy. Ezt a jó ministráns elropogtathatja, de ez nem minősül szent ostyának, mert ahhoz az kell, hogy a szentmisén az átváltoztatás megtörténjék. Ha szent ostya, akkor különösen nagy tisztelet övezi, a tabernákulumban őrzik. Amikor már valóban Krisztus testét jelenti, akkor már nem is érhet hozzá profán ember, csak e gészen különleges alkalmakkor, például ha haldoklót kell megáldoztatni, de nincs pap a közelben”– magyarázta a kurátor.

A másik fontos kelléke a szentmisének a bor, ami Krisztus vérét jeleníti meg. A szerzetesek a borkészítésben is mindig élen jártak, és a szőlőfajták elterjesztésében is nagy szerepük volt. Ahogy egyik kolostorból vándoroltak a másikba szerte Európában, nem csak a templomépítésre tanították meg a helybélieket, nem csak a legmagasabb szellemi beavatásokban segítettek nekik, hanem vitték magukkal a szőlőoltványokat is, a borkezelési eljárásokat, a szőlőművelés megoldásait.

A misebor különleges kezelést igényel, és az az előírás, hogy semmi nem lehet benne, csak szőlő. Aki tehát vállalkozik arra, hogy miseboros borász lesz, vállalja, hogy semmit nem rak bele, legfeljebb ugyanabból a szőlőből származó savkoncentrátumot.

Ha mégis kiderül, hogy mást is tett bele, soha többet nem lehet miseborász. Ma már a legtöbb rendnek ismét van saját birtoka, ahol a miseborhoz való szőlőt termesztik.

Napi öt korsó sör

„Ahol nem lehetett bort inni, ott sört kellett inni. Ez éghajlati kérdés. De itt is nagyon fontos volt a jó minőség, azzal együtt, hogy az már egy hétköznapi ital, semmi köze nincs semmiféle szentséghez. De azért voltak nagyon derék szentek, például Szent Brigitta Írországban, aki az ő szegény leprásainak a poshadó vizet nagyon finom sörré változtatta át.

Egy másik ital is a szerzetesek nevéhez kötődik, ez pedig a likőr. „Szegény nép és a szerzetesek időnként csak ráfanyalodtak arra, hogy megigyák a rossz vizet, és elkapta őket a kólika. Ugyanakkor rendszerint beköszöntött a tél, és az egész rendház beteg lett. A betegségek kezelésének két lehető módja volt: a sebészet és a belgyógyászat. Ez utóbbinál csak a gyógynövény jöhetett szóba, mert a huszadik század elejéig semmilyen szintetikus orvosság nem volt.”

Megtudtuk, a likőrkészítés, ami a mai napig sok rendháznak egy jelentős bevételi forrása, eredetileg csak azt a célt szolgálta, hogy a gyógynövények hatóanyagait elspájzolják télire.

Ez a tudás a spanyol szerzetesek jóvoltából Délről, a mór, arab kultúrából érkezett Európába. Ezeknek a gyógynövényfőzeteknek rettenetes ízük volt, ezért tettek bele fűszereket, édesítőszereket, elsősorban mézet, nádcukrot, és a likőrök gyógyszerként terjedtek el. A leghíresebb likőrök között tartják számon a bencések, valamint a karthauziak által készítettet. Ez utóbbi rendnél olyannyira őrzik a receptet és az elkészítési módot, hogy csak két személy ismeri azokat.

Ebben a teremben kaptak helyet az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeumból származó, a gyógynövényalapú gyógyszerkészítésnek a tárgyai, valamint a betegápolás és kezelés néhány kelléke, például a piócaszedő kanál. Az egyik tárlóban pedig különböző likőrök üvegcséit helyezték el.

A böjt két pillére

Ugyancsak ebben a teremben láthatók a halhoz és az olajhoz kapcsolódó tárgyak. „A hal azért is nagyon fontos, mert az Újszövetség tele van mindenféle halászati históriával. Eleve a tizenkét apostolból nyolc halász, és azt mondja nekik Jézus, hogy emberek halászaivá teszi őket. Ilyen módon mi magunk is halak vagyunk.

Az olaj a bőségnek, az erőnek a szimbóluma, és szentséghordozására képes. Ahogy a kenyér és a bor képes átlényegülni az Úrjézus testévé és vérévé, az olaj képes hordozni a szentségeket. A gyógynövények hatóanyagai az olajban is oldódnak és a bőrbe beszívódnak, a gyógyerőt viszik tovább, és a gyógyító hatás mellett a szent erőt is viszi. A betegek szentsége, a papszenteléshez használt kenet is olaj és balzsam keveréke.

Illatos és hasznos növények

A következő terem a kertet mutatja be. A kurátor Heitó apátról is szólt, aki az egyik legrégebbi európai kolostor, a Sankt Gallen-i kolostor kertjét 700-ban megtervezte, és négy részre javasolta osztani: gyógynövénykert, fűszerkert, veteményes és gyümölcsös. „A szerzetesi élet alapszabálya a regula. Szent Ágoston írt egy rövidebbet, Szent Benedek egy részleteset, és ezt a mai napig követik. A regulában Szent Benedek a gyógyítás kötelezettségét a szerzetesekre testálta. Ezért lesznek patikus szerzetesek, a hatalmas tudásuk és képzettségük nagyon fontos volt Európa egészségügyének a fejlődésében.”

Úgy tartották, hogy a fűszernövények gyógynövények is egyben, és a virágoskert is a fűszerkerthez tartozott, mert szükség volt a virágokra az oltárok díszítéséhez. Ugyanakkor a rózsát és a liliomot fűszernövényként is hasznosították.

Saly Noémi a paprika históriáját is elmesélte, amelyet dísznövényként kezdtek a főúri kertekben termeszteni, mígnem a szegedi ferences kolostor kertésze kapott ajándékba pár tő paprikát. „Az egyszer csak meghozza a termését, beérett gyönyörű pirosra. Kertésztestvér előveszi bicskáját, lekanyarít nagy óvatosan a végéből egy darabocskát, és egy élete egy halála, bekapja. Csillagokat lát és várja a halált. De az nem jön. Lekanyarít még egy darabocskát, csíp ugyan, de jó. Felvisz belőle a konyhás testvérnek is, ketten várják a halált s az nem jön.

Aztán tapasztalati alapon egyszer csak megvilágosodnak afelől, hogy – a Tisza környékén vagyunk – ha megeszik a paprikát, nem rázza őket a harmadnapos hideglelés, nem lesznek maláriásak. És ez a felismerés fog odavezetni, hogy a harmadnapos hideglelés ellen gyógyszerként adják a paprikát a szegedi népnek, és így terjed. A délalföldi parasztembernek a bölcsessége kell ahhoz, hogy felfűzi, kiakasztja, csörgősre szárítja, és megőrli. Ez hazai lelemény. A paprika megyen Északnak, Délnek, Nyugatnak is, de a Királyhágón nem jön át. Az lehetett az oka, hogy Erdélyben nem volt malária, és az erdélyi útvonalon végig a bors hozzáférhető volt, viszonylag olcsón.”

Lőrinc és a méhecskék

Ahogy a szerzetesek vándoroltak egyik rendházból a másikba, vitték magukkal a zöldségmagokat, a növényeket, a főzési technológiákat, tehát a különböző haszonnövények ismerete is a szerzetesek jóvoltából terjed el. Úgy gondolták, hogy az a növény, amelyik az ég felé törekszik, az jobb növény, mint az a növény, amelyik a föld felé törekszik. Jó növénynek minősült minden káposztaféle, paszuly, és az összes leveles növény. Kicsit kevésbé jó növényeknek a gyökérzöldségek, noha télen azokat fogyasztották, de másodrendűnek számítottak.

Heito apát javasolta azt is, hogy a gyümölcsfákat a temetőbe kell ültetni, mert a feltámadó lélek nyomban a Paradicsomban találja magát. Tizenhárom fát sorolt fel, tizenkettő a tizenkét apostolt jelképezte, középen állt a legszentebb fa, a keresztfa, amelyen a megváltás gyümölcse függ. „Tegyük hozzá ehhez a költői magyarázathoz, hogy a temető földjében évszázadokig bomladozó csontok bőségesen ellátták a gyümölcsfákat foszfáttal. Minden monostorban arra törekedtek, hogy egész évben legyen friss gyümölcsük.

A kiállítás utolsó része a kolostori állattartást mutatja be. A kolostorokban mindig volt baromfiudvar és leginkább igavonásra tartott négylábú. „A szerzetes nem csak a növények dolgában gondolkodott úgy, hogy minél följebb, annál jobb, hanem ő is felköltözik a hegyre. Itt már nincs gazdálkodásra mód, de tart juhot, kecskét, tehenet. Ám a rengeteg tejjel valamit kezdeni kell, sajtot készít, ami jól eláll és fizetőeszköz lehet. A nagy kerek sajtokat be lehetett cserélni gabonára, ruhaanyagra, bármire.”

Saly Noémi hangsúlyozta, jellemző, hogy ha valamit szerzetes készített, az hiteles, tiszta és jó minőségű. És ez az évszázadok során sem változott.