Nem csak egy generáció a Jóbarátoké

Ez a tény keltette fel a feltehetően Jóbarátok-rajongó író és egyetemi tanár, Saul Austerlitz figyelmét annyira, hogy mélyen beleássa magát a sorozat elkészítésének hátterébe, történetébe, és az eddig megjelent írások mellett a készítőkkel, stábtagokkal és színészekkel készített kimerítő interjúk révén sosem közölt részleteket, eddig rejtett összefüggéseket tárjon az olvasók elé.

Útmutató az élethez

Jómagam körülbelül eddigi életem felét a Jóbarátok bűvöletében töltöttem – középiskolás éveim elején fedeztem fel a már akkor lejárt sorozatot. Akkoriban kölcsönkapott, karcos dévédéken néztem (a második évaddal kezdtem, mert elsőként az a lemez került hozzám), s nézte rövidesen majdnem az egész család, kicsitől nagyig. Azóta megszámlálhatatlan alkalommal néztem végig a teljes tíz évadot, a magyar szöveget betéve tudom, és nincs az életemnek olyan helyzete, amiről ne tudnék egy Jóbarátok-poénra asszociálni.

korábban írtuk

A legjobb jóbarátaink. Sikersorozat huszonöt év távlatából

Egyesek szerint a világ legjobb sitcomja, mások szerint túlhájpolt, középszerű vígjátéksorozat. Van, aki nem látta és nem is akarja, van, aki nem tud betelni vele, és van, aki ezután fogja megnézni. A benne felvázolt élethelyzetek huszonöt év távlatából is aktuálisak, hiába, hogy 1994-ben került képernyőkre az első évad.

Számomra amellett, hogy rendkívül szellemesnek találom (ez ugye ízlés kérdése), mindig is bírt egyfajta megnyugtató, iránymutató szereppel: életem nehezebb periódusaiban, döntéshelyzetek küszöbén azt üzente nekem – és szerte a világon fiatalok millióinak –, hogy az igazán jó barátok az élet minden helyzetében ott állnak egymás mellett.

Akik élethelyzetein derülve valójában saját bajainkon tudunk nevetni, s akik megmutatják, előbb-utóbb valahogyan mind megtalálják a boldogulás útját az életben, félresikerült párkapcsolatok, zűrös munkahelyek, visszautasítások, anyagi bizonytalanság ellenére – ez pedig megnyugtatóan hatott egy olyan fiatalra, aki rettegett a felnőttkortól és a vele járó felelősségtől.

Tudtuk például, hogy Courteney Coxot eredetileg Rachel szerepében képzelték el az alkotók? Vagy azt, hogy a forgatókönyvírók Joeyt és Monicát akarták összeboronálni? Netán azt, hogy a főcímdal eredetileg csak olyan hosszú volt, amennyi a sorozat kezdetén felcsendül, és csak később „bővült ki” teljes dallá? Vagy azt, hogy a világ legszebb női között számon tartott Jennifer Anistonnak le kellett adnia tíz kilót a sorozat elején?

Képbe helyez a tévés világgal

A könyv azonban jóval többet nyújt az eddig nem ismert bulvársztoriknál: az író egyebek mellett részletesen és sok vonatkozásában mutatja be a sorozat készítésének történetét, visszaadva az írószobákban zajló, éjszakába nyúló ötletelések hangulatát, amiben sokszor a fáradtság szülte a legjobb poénokat; rávilágít arra, hogy az írók saját életük kínos helyzeteit is beleépítették a hat jóbarát történetébe, részletezi a hat főszereplő között kialakult bensőséges baráti kapcsolatot, és vázolja, hogyan hatott a sorozat szereplőinek külseje a divatra.

Azt azért le kell szögeznem, hogy aki nem látta a Jóbarátok szitkomot, valószínűleg néhány dolgot nem fog érteni, hiszen a szerző jó néhány „belsős” utalást is tesz a szövegben. Ugyanígy meggyűlhet a bajunk a tévés produkciós szakkifejezésekkel, a filmforgatás technikáinak részletezésével, ha nem vagyunk jártasak ebben a témában. És bizony szükség volt a fordító, Magyari Andrea lelkiismeretes, hozzáértő megjegyzéseire is, ugyanis egyes idézeteket, poénokat a magyar szinkron nem adott vissza megfelelően – ezekre az adott viccek hátterével együtt lábjegyzetben tér ki a fordító. Ezeket leszámítva azonban a kötet egy nem-rajongó számára is lebilincselő, tanulságos olvasmány lehet, amennyiben az érdekli, hogyan zajlik egy főműsoridős sikersorozat elkészítése, vagy hogy milyen utat jár be egy forgatókönyv, amíg a képernyőre kerül. S ki tudja, talán még az is megtörténhet, hogy kedvet kapunk magához a sorozathoz...