Minden téren felülmúlja az első részt a Dűne folytatása, de a regény ismeretében megvannak a hiányosságai

Végre láthattam a Dűne modernkori adaptációjának a második részét, nagyvásznon is megelevenedett előttem a klasszikus sci-fi története és karakterei, már boldogan halhatok meg – mondhatnám, ha az első Dűne-regény cselekményének második részét feldolgozó, minden téren grandiózus, nagybetűs mozi nem ágyazna meg egy újabb folytatásnak. Így most, a hivatalosan még be nem rendelt harmadik filmet is várnom kell, és

korábban írtuk

Az év látványfilmje a Dűne, és ez még csak a kezdet

Brutális látvány- és hangzóorgia, szerelmeslevél a mozivászonhoz, egy olyan látványfilm, amilyen az Avatar óta nem volt a mozikban – ez a Dűne 2021-ben megjelent filmadaptációja. Nagyságához csak a megjelenésének nem mindennapi körülményei foghatóak.

Ha visszaemlékszünk a 2021 őszén megjelent első rész bemutatásának körülményeire (a Covid miatti korlátozások következtében a moziforgalmazás mellett párhuzamosan streamingen, az akkor még nálunk nem elérhető HBO Max felületén jelent meg), a premierje után nem volt nyilvánvaló, hogy elkészülhet-e a folytatás, hiszen a stúdió az első rész bevételi adataitól tette függővé azt, hogy a korábbi, látványos és emellett intelligens blockbustereket készítő Denis Villeneuve

A 165 millió dollárból készült első rész végül 433 millió dollárt termelt a mozipénztáraknál, ami bár a marketingköltségeket is hozzáadva nem térült meg vastagon, de ahhoz épp elég volt, hogy újabb 190 millió dollárt adjanak a kanadai direktornak, hogy elkészíthesse a grandiózusságában az első filmet is túlszárnyaló folytatást, a most bemutatott Dűne: Második részt.

És milyen jó, hogy elkészülhetett ez a film! Legfőképp azért, mert nemcsak egy fél könyv adaptációjával maradtunk, hanem egy újabb nagyszabású moziélménnyel gazdagodtunk, ami

Az első Dűne-film az Atreides-ház kelepcébe csalását és bukását járta körül az Arrakis bolygón, amint a történet antagonistái, a Harkonnenek a legfőbb hatalmat gyakorló császár hallgatólagos beleegyezésével merényletet visznek végbe a fűszer-bányászattal és -kereskedéssel frissen megbízott Leto Atreides ellen. Leto herceg ágyasa, Jessica és fiuk, Paul majdhogynem csodával határos módon menekülnek meg, majd az őket segítő biológus, a rájuk vadászó elit, császári hadsereg katonáinak (sardukarok) áldozatul eső Liet-Kynes tanácsára felkeresik az Arrakis bolygó őslakosait, a fremeneket, akik egy késpárbaj után beengedik maguk közé a saját harcosukat legyőző Pault és édesanyját.

A második film innen veszi fel a fonalat: Paulnak és anyjának bizonyítania kell, hogy méltóak a fremenek megelőlegezett bizalmára, emellett pedig

A Dűne tulajdonképpen egy királydráma, ami történetesen sci-fi környezetben játszódik, de története valójában bármelyik korban időtálló lenne, hiszen a hatalom természetéről, a hitről, a tömegek irányíthatóságáról, a messiásvárásról és politikai machinációkról szól. Nem nehéz felfedezni a fremenek és az iszlám világ közötti párhuzamokat, az űrutazást lehetővé tevő fűszer pedig az olaj Dűne világbeli megfelelője, a császár pedig a mindenkori amerikai elnökként is aposztrofálható. Bár a könyvben a fremenek háborúját dzsihádnak nevezik,

Paul és anyja ebbe a világba kerülnek bele, ám míg a fremenek hívő része Paulban a messiást látja (köztük a második részre igencsak lebutított, comic reliefként szolgáló Stilgar), a Chani által képviselt másik oldal már-már kineveti ezt a fanatizmust, és elutasítja a messiásváró „babonákat”. Jessica azonban meglátja ebben a lehetőséget, és az Élet Vizével kapott hatalom révén egyengetni kezdi Paul messianisztikus útját a könnyen befolyásolható fremenek között, míg Paul vonakodik elfogadni ezt, a számára elég kézenfekvő sorsot, mivel a látomásai azt mutatják, hogy

Ebből az alaphelyzetből kiindulva Villeneuve monumentális képekkel és látványelemekkel hozza el ismét a nagyvászonra Arrakis végtelen homokdűnéit, ahol – mint kiderül –, milliók élnek anélkül, hogy az Atreides házat legyőző, és a fűszerkereskedelem fölötti uralmat visszavevő Harkonnenek tudnának róluk. Az időközben a hatalmas homokférget meglovagoló Paulon múlik tehát, hogy

Kapunk egy új antagonistát az első részben már bemutatott Harkonnen báró és a Dave Bautista által alakított Glossu Rabban mellé. Az Elvis bőrébe is belebújt Austin Butler formálja meg a történet egyik fontos főgonoszát, az első filmből kimaradt Feyd-Rauthát, aki szadista gladiátorként tesz a báró kedvére, aki Arrakis új urává teszi őt, a partizánharcokba belebukott Rabban helyére.

A folytatás az első részhez hasonlóan látványban és hangzásban piszkosul erős, jóval grandiózusabb az elődjénél, a karakterépítésről azonban sajnos nem mondható el ugyanez. A hátborzongató Feyd-Rauthán kívül a többi mellékszereplő sajnos eléggé háttérbe szorul, kevés játékidőt kap, és bár a rendező a Dűne: Második rész promózása során elmondta, hogy ő nem a párbeszédek híve (hiszen ez szerinte inkább televíziós sajátosság, ami rossz hatással volt a filmiparra), ez mégsem indokolja például azt, hogy

A legnagyobb csalódás a sokak által kritizált Zendaya Csanija, aki bár hangsúlyos szerepet kapott a mostani filmben, a játékidő nagyrészében egy durcás kislányt alakít, akinek ellenére van mindaz, amiben részt kell vennie. Csani szerepe, és a befejezés nagyban el is tér a könyv sztorijától, de Paul meg nem született húgának (Késes Szent Alia-nak) a történetszálát is megváltoztatta a rendező, így

Sajnos a filmen az is látszik, hogy több jelenet is a vágóasztalon végezte – feltehetően a stúdió nyomására (ahogy az lenni szokott a hollywoodi produkcióknál) – így például nem is került bele a filmbe az egyik Harkonnen-mellékszerepre castingolt Tim Blake Nelson, de a regényben és az első filmben is fontos szerepet betöltő Thufir Hawat karakterét sem láthattuk viszont a folytatásban, hiszen a rendező a Harkonnenek szolgálatába állt mentát helyett inkább a Bene Gesserit női hatalmi rend ügyködéseire fektette a hangsúlyt. Emellett

Sebaj, talán majd láthatjuk ezeket is egy esetleges rendezői változatban (ha elég hangosan kérik a rajongók, ahogy tették ezt az Igazság Ligája Snyder Cut esetében).

Mindezek ellenére a Dűne egy minden téren monumentális moziélmény, amiből az épp krízisállapotban levő szuperhősdömping és a sokadik bőrt lehúzó franchiseosítás miatt nem sok készül Hollywoodban mostanság. Természetesen a könyörtelen marketinggépezet és a második rész által termelt százmilliók pont a Dűnéből is ezt fogják csinálni (kisajtolva belőle az utolsó fillért is), ám

Jelenleg a még be nem rendelt harmadik film is nagyon messze van, hiszen a rendező következő projektje egy Kleopátra-mozi lesz, ugyanakkor ha minden a tervek szerint alakul, egy újabb nagyszabású sci-fi adaptációját, Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával-t készítheti el a közeljövőben, mielőtt ismét visszatérne Arrakisra, hogy tovább mesélje a vásznon Paul Atreides dicstelenül végződő történetét.

Várhatóan sokat fognak még kekeckedni a regény rajongói a Dűne-mozi folytatásával, a hibái ellenére nem érdemes leírni, hiszen végre minőségi kivitelezésben, nagyvásznon láthattuk, hogy milyen a homokférgek „meglovaglása”, illetve, hogy milyen léptékű az egyfajta „jó” Star Warsként is felfogható Dűne, és ezen belül is Arrakis világa.

A film monumentalitását pedig csak fokozza Hans Zimmer újabb nagyívű soundtrackje, ami az első részhez hasonlóan

Ha eddig még nem tettük meg, a filmek farvizén érdemes Frank Herbert Dűne-regényeit is elolvasni, hiszen

Ha másra nem, legalább azt megtanulhatjuk ebből, a jelenünkre is reflektáló történetfolyamból, hogy a zsarnokság, a vallási fanatizmus, és különböző népcsoportok elnyomása, na meg a teljesen értelmetlen háborúskodás sosem célravezető, a hatalom pedig mindig korrumpálja azokat, akik nem tudják abbahagyni annak gyakorlását.