Milyen ember a székely? Száraz Miklós György könyvben keresi a választ

Felvettek a személykocsikba, teherautókba, és az idegen gyerekeknek megnyíltak. Meséltek, panaszkodtak. Várták Kádárt, szidták Kádárt, várták a magyarokat. Akkoriban még élt a legenda, sok székely elmondta nekünk, hogy úgy tudják, Kádár János valójában székely származású ember.

– Mi volt a vezérfonal a könyv megírásakor, illetve milyen szempontok szerint vizsgálta a székelyeket?
– A vezérfonal a história, a történelmi időrend. Aztán mégsem egészen. Mert talán mégis az első soroktól az vezérelt, hogy megfejtsem azt, mi a közös bennünk, székelyben és magyarban, és mi az, ami különböző. Lehetünk-e mások, s ha igen, mitől, miben. Az ember alakítja a történelmet, a történelme viszont visszahathat az emberre, vagyis alakítja azt. Azt meg már Janus Pannonius fél évezrede megállapította, hogy a földrajzi táj, a környezet is formál minket. Engem annak idején, gyerekkoromban megragadott a távolság. Egy kilenc-tízéves gyerek másként látja a világot, mint az olvasott felnőtt. Igazabbnak látja, mert az bűvöli el, ami valóban van. Nem befolyásolja a tudása, a háttérismerete, előítéletei, a megszokás. Igazabbul, színesebben lát. Mi a székelyekhez egy álló napon át vonatoztunk. Messze volt. Határon át. Idegen vámosok, határőrök, útlevél. Messze voltak földrajzilag is. És időben is messze. A székely falu, a táj még sokkal érintetlenebb volt. Őrizte még az évszázadokkal korábbi képet. Mindenütt állatok, nyájak, fekete bivalyok, karámok, legelők, erdők. Minden falatnyi erdei legelőn, domboldalon kazlak. Mindenütt dolgozó emberek, kaszáló férfiak, szalmakalapos, fagereblyés asszonyok. Ahogy akkor én erre rácsodálkoztam, abból is igyekeztem valamit megmutatni.

Az erős, de hitetlen ember gyöngébb, mint a vékonyabb, de magabízó ember. A tudás, a hit erőssé tesz.

– Hogyan látja, milyen ember a székely? Mi a legfőbb ismérve?
– Hát milyen lenne? Emberi ember a székely. Ugyanolyan, mint a többi magyar. A többi ember. Ha bántják, szomorú. Vagy elkeseredett. Vagy üt. Vérzik, ha megsebzik. Hálás, ha szeretik, ha testvérre lel. Adakozó és szűkkeblű. Mondom, mint bármelyikünk. Mint bármelyik más ember. De talán mégsem egészen ugyanolyan. Talán erősebben éli meg ugyanazt.

Amúgy sorolhatnám a közhelyeket is, hogy a székely kitartó, konok, csavaros eszű, indulatos, a jég hátán is megél. Ezek nem is légből kapott állítások, ráadásul a történelmi múlt magyarázattal is szolgálhat ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulására, megerősödésére, de ez így sorolva mégis valahogy laposabb lenne.

– Milyen kérdésekre talál válaszokat az olvasó a könyvben?
– Gondolom, minden olvasó másra. Senki sem tudja ugyanazt és ugyanúgy. Én ebben a kis könyvben igyekeztem csokorba gyűjteni egy seregnyi remek magyar kutató, történész és régész, néprajzos, nyelvész ismereteit a székelységről. Írókét meg költőkét is. Királyokét meg fejedelmekét, katonákét. Amit én hozzá tudtam tenni, az a csoportosítás, a tálalás, meg az, hogy áteresztettem magamon ezt az igen-igen nagy anyagot, átszűrtem, kirostáltam, amit kevésbé fontosnak véltem, hangsúlyoztam, nyomatékosítottam, amit meg igen.

– Egy helyen Ernest Renant említi, aki azt mondja hogy a nép, a nemzet közös emlék a múltról és közös terv a jövőre. Ami a székelységet illeti: milyen ez az emlék és milyen ez a közös terv?
– Nehéz kérdés.

Talán nincs is itt terünk ebbe belebonyolódni. Önrendelkezés, függetlenség. A katalán kísérlet kudarca...Nehéz ügy. Mik a tények? A székelység örökké peremhelyzetben volt. Legalább egy évezrede, vagy minimum 700-800 éve a határokon, ahol először támadt az ellenség, ahol először ontják a vérüket, távol a központi hatalomtól, az ország szívétől. Száz éve meg ráadásul a határon túl, egy másik ország közepében. Vagyis, amióta csak tudunk róla, állandó vészhelyzetben, küzdelemben. Én történesen az autonóm Székelyföld híve vagyok, még ha féltem is a romániai magyarok Székelyföldön kívüli részeit. Azt gondolom, az autonómia jó, a magyarság többi részének hatékony védelme pedig egy másik megoldandó kérdés. De ez az én személyes véleményem, a könyvemben nem korteskedem, nem vallok színt, nem igyekszem direkt módon meggyőzni senkit semmiről. Azért léteznek dolgok, amik egyértelműek. Például a román népszámlálások ügyeskedéseire gondolok. A székely és magyar etnikum szétválasztásának – szerencsére sikertelen – kísérleteire. Mindenesetre igaznak vélem Renan meghatározását, és igyekszem emlékezni a közös múltra, és bízom a közösen tervezett jövőben. Az is igaz, hogy Renan azt is leírta, hogy a nemzet állandó választás és állandó megújulás, soha nem nyugalmi állapot. Hát erről mi, magyarok és székelyek, tudunk valamit.

A találékonyságra, életrevalóságra gondolt. Gyerekként nem kérdeztem, hogy miért mondja, mire gondol. Mire kérdeztem volna, már nem élt.